ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Önmagammal vívom harcomat, az ellenséget nem méltatom tusakodásra. Gyalázatosan felemelt mihaszna, el akar gáncsolni, pedig mindent nekem köszönhet! Most is én vagyok az önpecsétnök, mint akkor. Vegyük tudomásul, nem csak ő körített ostoba szólamokkal, akár cefet lebenyekre is hivatkozva. Tudna is ő mást mondani!

Tény, hogy jobb helyet talált a végzetes játéknak, mint amit magam jelöltem ki, néhány jeles társam tanácsára. Mit képzelt? Tán csak nem azt, hogy rendelkezik életem felett, s a magáéval? Kiút csak az általam megjelölt helyről vezetett egy csendesebb dicsőségbe. Így, legfőbb bűne — még magamnak sem mondok mást, mint következetes előéletemben —, magam, s ez által a nép bitóra juttatása. Ugyan mit számít az a néhány tízezer hátramaradt akasztanivaló? Parancsot szegve, a vesztesek alantas sorsára juttatott! Hiába ez a sok lebélyegzett, szép szavú okirat. Gyalázatos bitang, kinél mocskosabbat nem hordott a hátán a föld! Hóhérjává lőn sajátjainak, az ágrólszakadt pór.

Most, leginkább asszonyom, s gyermekeim aggasztanak. Sorsukon változtatnom kell, nehogy egy oktalan őrült kezébe helyezzem családom tagjait. Mit változtat a galád engedelmessége? Hivatkozott rá, de engem nem hatott meg vele! Maradnia kellett volna a tanácson és befolyásolni mindenkit, nem gyáva fejjel hagyni a parancsnok nélküli döntéshozást. Hát legyen ő a legsötétebb ármány, mert olyat tett, amit én sosem mertem volna, és ezt nem vagyok hajlandó megbocsátani! Örök kötelesség mindennemű vezetőt támogatni, és szabadulásra egyengetni útját, holmi hitvány gyalogok, akár tengernyi feláldozása árán is. Nem várhatja el senki, egy ilyen vigéc főleg nem, hogy azon pribékek martalékául nyúzassam meg magam, „főkolomposnak” kijáró díjul, ami rájuk vár.

Kötelességszegésből átruháztam, minden bőséget rá, de ugye nem fogja ezt komolyan venni sem jelen, sem jövő. A taktikai útvonalat, mégiscsak jogomban van — az összes legfőbb kollégával titokban tartva — magam megszabni.

Nem folytathatom előző életem, de úgy kell viselkednem! Az a kis sovány királytalanságra vágyó sem vetemedett életét többre tartani enyémnél. Ám az engem eláruló, mégsem lehet legbelül áruló, mert engedelmeskedett… Ezerszer jobban, mint kik most itt hemzsegnek, koncot keresve. Mégsem ők lesznek az árulók, nem így akarom! Nem is tehetném. Ad abszurdum, önnön hősiességemet aknáznám alá. Hírnökök hozzák, hogy a legmagasabb szintekig osztogatják a halált, így nem marad más, mint az utókornak számtalanszor bebizonyítani, hogy áruló volt ő, a legmagasabb fokon. Különben engem tesznek azzá…

Tisztázni kellene egyszer s mindenkorra, hogy soha nincs felelős, akármeddig keresik! Ki kell találni egyet! A demagóggal, őszintén szembenézni nem szabad, legfeljebb a sötét szobák sötét szobáinak sötét szobáiban. Ott is csendben, becsukott szemmel, hogy biztos ne lássak semmit.

Hiú volnék? Á dehogy, csak őszinte és alázatos, nem úgy, mint az a narcisztikus, zavaróan megköveznivaló személyiség. Keserű drámám ez, őszinte felelősségtudatban cselekszem a magam igazáért, s nem utolsósorban tűrhető minőségű hátralévő életem megalapozásául.

Hiánycikk lett az igazság és a bátor szembenézés. Soha senki fel ne merje hozni ellenem, hogy saját magam tettem azzá! Ha az átadással kapcsolatban nem teszem meg a lépéseket, elbizakodottnak nézhetnének, és a történelem tudománya esetleg hátrányosan ítél meg! Adott szavam mindig megtartom! Olyan sok mindenhez nem volt jogom! Kioktatni, hogy kinek mihez van joga, mit tehet és mit nem…

Alávaló ő! A bitót elkerülendő, összeomlott formában is, családegyesítéssel betonbiztossá szeretném tenni szerepemet. Legyen bár ő a legfőbb eszközöm!

— Papi, indulás befelé! Eleget sóderolt, a vénségesen korhadt törzsű akácnak. Jöjjön, segítünk! Józsikám, fogd meg túlról. Lépés indulj!

— Hé, maguk ketten, kicsivel több hálát mutathatnának megmentőjük iránt! Álljon arra az ülődeszkára! Egyenesedjen fel! Elsüllyedt már a hajó?

— Persze főnök, egy hullám sem fodrozódik utána.

— Kapitány! Megértette? Főnökök a hivatalokban vannak. Nos, most, hogy ebbe az egy használható mentőcsónakba befogadtam magukat, sokukat, a tényállás a következő. Mindenki az evezőkhöz! Húzzák, ahogy csak bírják a part felé! Amint fölsejlik a föld, elsüllyesszük a ladikot, hogy senki, még véletlenül se vethessen semmit a szemünkre, és mindenki kiúszik utánam a partra. Ha netán valaki nem tud úszni, vessen magára. Őt majd név szerinti hőssé emelem!

— Mondja öreg, maga tud úszni? — kérdezte a kettő közül az egyik.

— Miért tudnék, soha nem volt rá szükségem. Egyáltalán, hogy jön ide ez a kérdés? Orcátlan népség!