ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- egészen igaz történet a művészet hatalmáról -

Minden idők – szerintem -legszebb, legjobb filmjét, Fellini La stradáját 1954-ben mutatták be, és – csak emlékeztetőül – a főszerepet, az enyhén értelmi fogyatékos lányt, Gelsominát, Giulietta Masina – akkor már Fellini felesége – alakította. Sietve teszem hozzá: zseniálisan.
Körülbelül egy évvel a bemutató után történt, amiről mesélni szeretnék.
Róma ekkortájt kezdett afféle hírhedett hely lenni, ezúttal nem szépsége, történelmi múltja, hanem a megszaporult bűncselekmények révén.
Elsősorban jött divatba a motorkerékpáros, robogós rablás. Ennek az volt a módja, hogy a motorkerékpáron hátul ülő fickó a legegyszerűbb módon letépte a nők válltáskáját, és a motorosok elfüstöltek.
Fellini a háború alatt költözött Riminiből Rómába, és nagyon biztonságos, nyugodt helynek vélte az Ő Rómáját: nem is igen hitt a rablásokról szóló történetekben, meg az ajánlott védekezési módszerekben.
Giulietta sem.
Az ajánlott módszer szerint egyébként, a nőket arra intették, hogy ne hordjanak maguknál válltáskát, csupán egy-két naranccsal telt nejlon-szatyrot, mely átlátszó révén jelezte, hogy nincs benne semmi. (A pénztárca, egyéb érték a narancsok mögött húzódjék meg – így szólt a jó tanács.)
Történt egy nap – valamikor 1955. nyarán -, hogy Giulietta Masina betett néhány szép ékszert, meg Federico egy kedvenc kézelőjét a táskájába, hogy javíttatni vigye egy ékszerészhez, aztán vállára akasztva a táskát, kettesben elindultak. Alig tettek meg húsz métert házuk kapujától, amikor megjelentek a motoros rablók, letépték Giulietta táskáját, és elporzottak.
Federico Fellini két utcasarkon át megpróbálta üldözni őket; esélytelenül, mondanom sem kell. Eleve esélytelen egy futó, hogy beérjen egy motort, ráadásul Fellini – ki gyerek- és kamaszkorában döbbenetesen, szégyenletesen sovány volt - épp ekkortájt indult elhízásnak. Szóval többszörösen esélytelen volt.
Ráadásul a rablók dörzsölt fickók lehettek, mert amint meghallották hátuk mögött, ahogy a magából kikelt Fellini azt rikoltozza „Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg!” - ami egyébként Federico csöndes, halk stílusától merőben idegen volt – maguk is kiáltozni kezdtek, mintha a rablót üldöznék: „Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg!”
Két sarok után Fellini kimerülten abbahagyta hát az üldözést, és a carabinierével próbálkozott, ki egy ideig türelmesen hallgatta Federico lihegő sürgetését, hogy azonnal vegye üldözőbe a rablókat, aztán fölsóhajtott, és azt kérdezte: „Van fogalma hány motoros rablás történik naponta Rómában?”
Fellininek nem volt fogalma; végül a csendőr azt a tanácsot adta, hogy tegyen följelentést, ha azt akarja, hogy a kapitányságon is röhögjenek egyet a kollégák.
A házaspár tehát levonva a tanulságot, nem tett följelentést.
Eltelt néhány nap: egy este, mikor Federico hazafelé tartott, a kapujukban idegen ember szólította meg, ráadásul a keresztnevén, és a telefonszámukat tudakolta.
Fellini rendszerint vagy azt a választ adta ilyen alkalmakkor, hogy épp most cserélteti a telefonszámot, olykor azt mondta, hogy nincs telefonjuk; most azonban – ösztönösen megérezve valamit – megadta az idegennek a számot.
Még aznap, késő este csengett a Fellini-lakáson a telefon, és egy idegen hang Giuliettát kérte.
A hang aztán csak annyit mondott, hogy Masina táskája, teljes tartalmával Vittorio trattoriájában – a via Mecenatén, a pályaudvar közelében – átvehető.
Másnap hát elbaktattak Vittorio kocsmájába, és ott rendben meg is kapták Giulietta retiküljét, barna papírba csomagolva, átkötve.
Amikor kibontották a csomagot, egy levélkét is találtak, otromba betűkkel írt levélkét.
Mindössze ennyi állt abban:
„Bocsáss meg, Gelsomina!”