ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

szemhéjam alatt villódzik
minden ami elmúlt
mint egy kórház elhagyott
steril folyosója
villódzik -
mint a neon

éjjel néma csillagok alatt
két állomás között egy
omladozó gyárépületre látok
a sínektől távol egy árokban fekszem
nincs hang, csak ha
szörnyű zakatolással
jön egy vonat
megvilágítva körben a nincset

a lábamnál kis régi szoba
üres üvegek benne
már rég nem érzem az ízt
minden megremeg
szörnyű robajjal
egy vonat jön – egy kupé
és én belelátok egy pillanatra csak

teniszpálya mindentől távol
sátor fülledtre fűtve
te melegítőben
menjünk ki cigizni – mondod
és ott vagy és ott vagyok
és soha semmi nem lehet biztosabb
és aztán fél órára
kis kocsmába ülünk be ketten
délelőtt van de így még erősebb
mintha romantikus este lenne

ausztria hangulat
lambériás berendezés
furcsa – osztrák tiroli ruhás pincérnő
a sípályára látunk
kint léceink a hóba döfve várnak
hogy kimelegedjünk és úgy érjünk haza
a vadász-mintás szálloda halljába
billiárdozni
és aztán éjjelig beszélgetni

lambériás berendezés
léceink a hóba döfve várnak
törvénytelenül itt vagyunk
és kint várnak a bejáratlan végtelen
fenyves utak kis hidakkal
továbbmegyünk fagyott kezekkel
siklás közben kipirosodva egy laza mozdulattal
intünk a napnak
halhatatlanok vagyunk

aztán kivilágított romok
világzene szűrődik ki és
műanyag pohárban csapolt sör és
szalmahalmokon heverünk a koncert kezdetéig
este van mindjárt éjszaka
ők távol kis faházban tévéznek
és mi még élünk
a szalmahalmokon
a koncert kezdetéig

kivilágított romok
és sajátos világok idegen mosolyok mögött
egy sörsátorban egymás mellé zárva
a csocsóasztal kábeleiben botladozva
kint vihar dúl de a sátor még bírja
egymás leheletéről álmodunk
fénylik a neon a hajadon
először látlak
és rám nézel és nevetsz
és nevetsz

kivilágított romoktól
távolodunk
sétálunk az autópályán
egy-egy ellopott üveggel
vihar van
már bőrig áztunk
és felnézünk és nevetünk
és autók jönnek
és bevilágítják a szabadságot
végtelen jövőnket
elüthetnek bármikor
de még élünk

és bevilágítják a szabadságot
szörnyű robajjal
aztán néma csend
és zuhog az eső
és énekelünk
és sétálunk örökre

a kupéban látlak
amint örökre velem maradsz
teniszpálya vagy sífutópálya mellett
vagy tiroli szálloda halljában
vagy a csocsóasztal túloldalán még idegen
szépen fájó emlékké válva
közössé
perccé ami évezredeket jár be
szabadon a sárgás neonfényekben
lelkünkbe égeti a percet
mikor fénylő hajjal rámnevetsz
örököt ígérve

a kupéban látlak
amint örökre velem maradsz
bevilágítod az elmúlt szabadságot
aztán minden zaj elül
bennem
és valahol távol benned is
sötét van megint
és a sztráda mellett
az árokban
tudom hogy többé nem látom
az ezeréve ismert, megszokott
fontossá lett kupét
a meghitt színekkel
benne szenderegsz
és távolodsz
új, külön örökök felé
mindent feledve

az ágyon szenderegsz
gyerekek vagyunk a padláson
egész éjjel hetvenes évekbeli
tudományos lapok unalmas cikkeit
olvasva fel egymásnak
szédült erotikában
gyerekekként
a beteljesületlenség
édeni illatával
a holnapi szalámis-paradicsomos kenyér
reggelit, amit a nagyanyád kurjant majd
fel nekünk a padlásra
egy új nap ígéretével
a távoli felnőttkorba halasztva
és az utolsó percig kihasználva amíg olvashatjuk
a nyolcvanas évekbeli buta száraz cikkeket
te mégis elaludtál
és nézlek, ahogy a hegyekre néző ablak alatt
angyalként alszol

az ágyon szendergünk
életet álmodva a távoli hegyekre
és kiált nagyanyád,
és az új nap friss illatára kelünk
és tudjuk hogy ma megint megyünk horgászni
és a vállalati üdülők strandján lángost eszünk
és a nádasba bújunk siető felnőttkorunk elől
és aztán a padlásszoba megint
új és új kincsekkel
semmiségekkel
régi papírokkal
örök emlékekkel

és aztán biciklizünk
a kihalt dunaparton
történetet képzelve az elhagyott romokba
otthont a túlparti hegyekre
nem kell hazaérnünk
soha nem kell hazaérnünk

és a tábor
amikor átszaladsz hozzánk
fekete hajjal
züllöttségtől nedvesen
vörös szemekkel
amikben benne van hogy most bármit lehet
de semmit nem merünk
ne hagyd elveszni ezt a tüzet
és egész éjjel táncolni zene nélkül
izzadtan kacagva
csikkeket szórva a paplan alá
az ágy mögé
vodkával leönteni az otthonról hozott
kiszolgált magnót
aztán csendben kiosonni
a menzára sétálni éjszaka az erdőben
órákon át
közös discmant hallgatni
és erősen fogom a kezed
mikor megszorítod
hogy ne lásd hogy félek
és hogy boldog vagyok és tudom
ilyen boldog sohasem leszek
ne lásd hogy sírok
mert boldog vagyok
ne lásd hogy félek
tőled és tőlem
fogd a kezem
az erdő sötét
és végtelen
és a miénk
holnapig
de ez az este még örökké tart

aztán távoli bezárt művelődési ház
alagsorában a porba amőbát rajzolni
és ott játszani
te vagy a holddal
én pedig a temető keresztjeivel
fehéren dereng a domb
saját halálunkkal
és mi kacagunk a biztonságból
a távoli érthetetlen felnőttes képre
játék – mondjuk
csak játék
és hisszük és tudjuk is
és ettől lesz igaz

aztán lakótelep udvarán
sétálni veled
szőke hajad olyan színű
mint a régi, öreg-illatú pamlagok
a lakásotokban
amit sosem láthatok
csak bennem él
a kis szobával
apád sajátkészítésű
csillagvizsgálójával
a melegítő-ízű tévézős délutánokkal
az átvirrasztott családi vacsorákkal
ahol részeg vagyok, és pálinkával kínálnak
és te a karfán ülsz, és fogod a kezem
míg a szülők politizálnak
és nevetsz és fogod a kezem
örökké

aztán egy ágyon aludni
és ugyanakkor ébredni
és kimenni az erkélyre
és nézni a kilátást
a végtelent ami
belőlünk vetül ki a világra
fiatalon
ránctalanul
ketten és így erősen
és várni hogy feljöjjön a nap
és elvesszen a varázs
a kontúrtalan városszagú hajnalon
amikor egy olyan nap kezdődik
amikor szülőkkel kocsiban boltokba járunk
és nem is élünk talán
míg be nem esteledik

míg be nem esteledik és elő nem kerül
a régi kopott három húros gitár
te énekelsz és én
eljátszok mindent amit csak kérsz
régi kacatok mellett
egész éjjel éberen
neonfényben
fénylő hajjal
rám nézel
és örököt ígérsz

fénylő hajjal
látlak a kupéban
előre nézel
észre sem veszel
utak várnak rád
bejáratlan izgalmas világok
ahol éjjelente sétálsz majd az idegen városban
és fogadókba térsz be regényt olvasni
vagy a kihalt metrókon utazol
és látsz és illatokat érzel
de az a neonfény már soha nem jut eszedbe
öregszünk és nem jut eszünkbe
hogy valamikor egy padláson,
vagy fenyők között ausztria-szerű
patakok fölött
a táborban faházak útvesztőjében
a lányvécé ablak alatt
nem jut eszünkbe
idegen utakon
külön öregedve
hogy egymásnak
örököt ígértünk

és látlak még neonfényben
szörnyű robajban ahogy elsuhansz
a régi jól ismert profiloddal
a bölcs,csillagmély szemeiddel
egy régi
kettőnknek ígért kis szobában
szörnyű robajjal elsuhansz
idegen városok
idegen végtelenek felé
felnőve egy érthetetlen világba külön -
ahol már nem leszünk soha azok,
amivé válni egymásnak ígértük
elfelejtve a csodát,
magad mögött hagyva a síneket
elsuhansz távol a síneken
nem is te vagy ott
csak egy idegen
aki másoknak ígér örököt
a szemével
egy vonat távoli büfékocsijában
útban a mindig megújúló célok felé
kiszakadva egy gyártelep mellett
az ablakra nézel
de nem vehetsz észre
csak az eső szabadság-cseppjeit látod koppanni
az üvegen
a semmi közepén
suhanva
lebegve
és régi jelünket rajzolod rá még elmosolyodva
a párás ablakra
ahogy távolodsz saját világunkkal
és én
éjjel néma csillagok alatt
két állomás között egy
omladozó gyárépületre látok
a sínektől távol egy árokban fekszem
nincs hang –
itt maradok

elfelejtettél valamit-
gondolod

majd elindulsz a vonatfolyosón
és belépsz egy kupéba
ahol egy fiú szakadt zakóban rádnéz
és koszos zsebéből előhalász
egy régi kiszolgált szájharmonikát -
te ránézel
és látja neontól fénylő hajadat
idegen de mégis régről ismert szemed -
és tudja hogy együtt haladtok tovább
ezentúl már mindig
és ennél biztosabb nem lehet -
átkarol és te fiatalon szabadon
örököt ígérve a hamiskás hangokra
énekelni kezdesz
a száguldó soha meg nem álló
távolba robogó vonaton

érzem az ürességet
felnőttünk
itt fekszem
rohadt hazug csillagok
eső
hold
érzem az ürességet
a végtelent
nem változik semmi
nem jön több vonat
igen most már biztos hogy valamit
elfelejtettünk

itt fekszem
te távolodsz
nem emlékszem rád
jó utat
az idegenbe
én is megyek
csak még fekszem egy kicsit
rád gondolnék
de tudom hogy valamit
ne sírj
nem sírsz

gyárépület
árok
sztráda
valahol harmonika szól

mindjárt indulok
vár a távol
rád gondolnék
de csak nem jut eszembe
itt fekszem
szemhéjam alatt villódzik
minden ami elmúlt
mint egy kórház elhagyott
steril folyosója
villódzik -
mint a neon
itt fekszem és tudom
távolodsz
vonat
felnőttem
hajad
szemed-
nem jut eszembe
mindjárt indulok én is
másfelé
külön-külön
otthagyva a kis szobát
a fenyveseket
a tábort
mindjárt megyek
de csak nem jut eszembe
úgy fáj hogy nem jut eszembe
az a csillagmély szemed
az a neonszőke haj
az az ígéret
amit

valamit

még villan egyet a neon

valamit

valamit

végleg elfelejtettem

-

ne sírj

___________________
2006