nem nézek oda
mert én most is
csak a poros csiklandozásra emlékszem,
veled kettesben a buszon.
egyre közelebb kapaszkodtunk egymáshoz
és mire kimondtam volna az igazat
hátad rettegve fordult felém.
és súgtál valamit, hogy már nincs
olyan közel, ami lehetett volna. te meg én.
egymással - egymásnak.
apró dobozházak tetején, ahonnan nem látni a holdat,
ahol minden csupa maszatos gyerekrajz
és tudod jó lett volna ha hagyjuk
egymást igazán felnőni...
hallgass
most ne. mondom: ne.
vagy inkább mégis.
nézd végig ahogy szétfolyik
velünk a szoba, apró foltokat hagy
majd az ablakon
talán kék - talán világoslila,
aztán csontjaink közé ékelődik
a kimondhatatlan és nem érted
miért vagy minden reggel vak.
istenem pedig milyen egyszerű lett volna.
veled - velem és önmagunkkal összegabalyodva.
- zsófi alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges