ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

— Sorakozó! —már nem is üvöltötte, legalábbis nem tűnt annak, inkább egy hergelt tehén bőgését adta ki magából az őrmester. Több mint három osztályt járt ki, igaz a negyediket nem tudta befejezni, ezért akut allergiás rohamokat kapott az értelmiségiektől.

Még az első időkben, apróbb, meg nem beszélt gyászmegemlékezések vonultak emberszívtől emberszívig „igazságosztásai után”, de amikor a költőt — ki tudja hányad magával — munkaképesen lepuffantotta, már megedződtek. Pedig aki a saját sírját meg tudja ásni, egy nap pihentetéssel, talán egyébre is képes lett volna…

Ez a sorakozó váratlanul jött, rendes körülmények között hízókúrás foglalkozáson vettek részt ilyenkor. A vezényszó hallatára, egyesek még benyelték a — sűrűt alig tartalmazó — csajkatölteléket, bár sokuknak az erőtlenségtől kilottyant az is a kezéből.

— Csákányokat vállra! Csak vidáman emberek! Micsoda szedett-vedett társaság! Mondja fiam, maga hány éves?

— Hatvannégy, jelentem!

— És mindig csokornyakkendőt visel?

— Alázatosan jelentem, nem, csak amikor a szemetet viszem ki…

— Nofene! Magát akkor hozták a megérdemelt telephelyére, amikor a szeméttel éppen lezavarta az asszonya?

— Alázatosan jelentem, igen. A szemétláda elé!

A kerekek lassan forogtak a fejében, az őrmester nehezen értett a képek nyelvén. Az egész vidám menetoszlop vette az adást, bár sosem mondták ki, mert az életben maradás annál sokkal fontosabb volt. A Szemétláda név, mégis egyértelműen tapadt a tehénbőgőshöz.

A Labodafülűnek becézett matematikus-csákányforgató fekve maradt. Hátradőlt egy vakondtúrásnak, mert még a költőtől tudta, hogy egészséges a hegyi levegőn dolgozni. Mit is írhattak volna, ha bármilyen kapcsolattartást akartak, azzal a kevés otthon maradottal, akik mégis tartották bennük a lelket.

Labodafülű nem válaszolt, nem hallotta a dobhártyát döngető, kongató hangokat, csak az össze-vissza folyó, mindenféle színű festéket, amiről nem tudta eldönteni honnan folyik szét, és miféle vászonra. Labodafülűnek, nagy nehezen lejutott a sok kavargás a tudatáig, majd, még mindig támaszkodva, kényelmes fotelébe süppedt, a vakondtúrás parázsmálló, gyenge hátoldalán. Egy pillanatra azt gondolta, nem reagál, nem viszi magával ezt az ostoba nevet egy olyan ostoba alaktól, aki a négyes szorzótáblánál sikoltva jelezte, hogy betelt tanulási kapacitása.

Amaz meg tudta volna fojtani őt. „Milyen lehet egy matematikus, egyáltalán milyen feje van az ilyennek… — gondolta — ember az, aki szereti a matematikát?

Persze, az őrmester szava üvöltve sem hallatszott, csak, mintha közvetlen közelről súgott volna, de a professzor a második „vigyázz Labodafülűnél” már emlékezett, hogy a parancsmegtagadásért golyós dicséret jár. Felállási kísérletbe kezdett, ám gyenge keze meghanyatlott, alágyűrődött, és hasra vágódott. Állát a puha bucka támasztotta, és csak nézte — közvetlen közelről —, amint zöldes barnává vált minden korábban csodás szín. A mester rossz színeket kevert, gondolta, de felülvizsgálta kritikus hozzáállását, mert ez a zöldes barna is szinte lobogott.

— Maga meg maga, állítsák fel! Csokornyakkendős, hozzám!

Lábra állították, de a feje lógott.

— Keverjen le neki egy ébresztőt, különben örökre itt marasztalom!

Csokornyakkendős épp el akarta kiáltani magát, hogy „értettem”, ám valamiért nem jött ki a száján más, csak ez:

— Alázatosan jelentem, nem!

— Mit mondott? — hörögte nyöszörögve — Megeszlek te segédtetű!

Csokornyakkendős megigazította rongyait, szép egyenesen nézett a pisztolycsőre, aztán valahogy ottmaradt örökre. Labodafülű is kapott egy kitüntető dörrenést, miután Szemétláda visszazavarta az alakzatba a két kifogásos fogóját.

— Nóóó—ta!

Elvárható volt a rendkívüli vidámság, hiszen negyven kilométerrel odébb hegyomlás történt, és a parancsnokság úgy döntött, egyszerűbb alagutat fúrni a — nem is egészen — sziklafalba, mint a rengeteg beomlott izét elszállítani. Így bizonyosan néhány napig mellőzik az alvás luxusát. Enni és inni csak módjával fognak, nehogy elszálljon velük a labodafülűség, aztán majd csak lesz valahogy. Aki túléli, mehet a következő alagúthoz…

Többen is voltak persze, nem csak Szemétláda. Valahogy mégis ő volt a hangulat-meghatározó, primitíven egyszerű őrmesteriségében. Majd belehalt az erőltetett menetbe, miközben a menetoszlop csendben zümmögte a „Százados úr sej-hajt”, őrmester úr sej-haj átíratta. Ez kötelező volt.

A megérkezés után hasra zuhant, és hat órán keresztül horkolt. Ők, a csákányforgatók — még a lapáthoz is értettek — ambulánsan és sebesen, sebesre sebezték tenyereiket.

Egy váratlan, ki nem számított, senki által szándékosan nem küldött csomag rövidítette hat óráról Szemétláda álmát, megnyújtva örökösre. Mert onnan fentről a véletlen küldött neki egy személyre szóló kitüntetést, nagyobbacskát, sziklából készültet. Valaki átvette a helyét, hasonlóan csimbókos buzgalommal, de talán egy vakondtúrásnyival visszafogottabban. Ezt az a három ember mesélte a száznegyvenhétből, akik végül hazakerültek. Mert ilyen is volt. A statisztika hazudik ám! Nem igaz, sőt otromba hazugság, hogy ne tért volna senki haza.