ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -

(Az első rész tartalma
1492 júniusában egy gyönyörű- virágba-boruló lány, Lisa da Pistoia legyőzvén félszegségét kopogtat a nála húsz évvel idősebb Leonardo da Vinci piazza San Lorenzon lévő házának kapuján. Arra kéri az öregedő művészt, hogy tanítsa őt rajzolni, festeni, látni, mert ez leghőbb vágya. Azokban a régmúlt időkben lány nem tanulhatott festészetet, ezért tartják titokban kapcsolatukat, mely rövidesen szerelemmé alakul, miközben Leonardo művészi látásra, technikai fogásokra, de művészetfilozófiára is tanítja Lisát. Egyebek közt arra, hogy a festészet néma költészet, és a költészet vak festészet. Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől telik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom…)

Közben múlt az idő, telt az idő; virágváros folyója - a szép, zöldhullámú Arno -, napokat, heteket, hónapokat görgetett habjain, miközben kettejük felett is múlt az idő. Leonardóé kicsit gyorsabban, Lisáé kicsit lassabban, már húsz évük különbségének megfelelően lassabban, gyorsabban.
Mindegy is, csak az a lényeg, hogy szép lassan-gyorsulón – akár az Arno lágy vize – folytak a napok, hetek, hónapok, évek; és a vén Arno látta az öregedő Leonardót, és az ifjú Szépséget először csókolózni is; aztán az Arno halk folydogálása elhozta első ölelésüket is, aztán többet is, sokat is, sok jó meleg ölelkezést.
Leonardo egészen rákapott a lány lágy ölelésének ízére, noha gyakran mondogatta, különös szerelmükre, kapcsolatukra célozva: "Ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét."
Mert lárma is volt közöttük jócskán: egyikük sem volt igazán képes belenyugodni Isten ama rendelésébe, hogy ők ketten egymásnak vannak rendelve, és ugyanazon mozdulattal vannak elválasztva egymástól. Mert hát az nyilvánvaló volt, mindvégig nyilvánvaló abban a két évben, amit valamilyen módon együtt görgettek tova (Lisa sosem költözött a vincibélihez), hogy Lisának előbb vagy utóbb mennie kell, el kell hagynia öregedő barátját, és atyja akaratából férjhez kell mennie, egy rangban is, korban is hozzávalóhoz.

Úgy történt pedig az 1495. évnek augusztusában, hogy Lisa el is tűnt Leonardo életéből: akkor mindketten azt hitték: örökre, véglegesen tűnt el.
Ment, ment Lisa: elment…

Vissza újra az 1507. esztendőbe
„Tizenhárom éve már, tizenhárom éve nem láttuk egymást.” – töprengett a vincibéli, miközben a Campo Santo felé haladt, és köpönyegébe rejtve vitte levelét, melyet még újbóli találkozásuk éjjelén írt signora Giocondának, és most szándékában állt bejuttatni ser Giocondo házába, madonnája kezébe. „Semmi sem változott tizenhárom év alatt” – gondolta még hozzá a Mester –, „épp úgy szeretem, mint annak előtte. Ami azt illeti: tizenhárom éven át, míg semmit sem tudtam róla, semmit sem hallottam róla is: szerettem.”

És egy fertály óra múltán mona Lisa ezt olvashatta:

„Óh, létezésem értelme te, legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, szépségedet és tisztaságodat, milyen nép, mely nyelv tudná majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet? Te vagy az isteni test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit.
Jöjj velem szerelmem, szökj velem mindennapok gondjaiból, mindennapi férjed oldaláról! Jöjj velem: örökkévaló képet akarok készíteni rólad szerelmem, örökkévalót, méltót szépségedhez, kecseidhez, bájaidhoz; képet, melyet ezredévek múltán is csodál majd a földkerekség népe!
Hajnalban, még napkelte előtt várlak a Tengerhez vezető útnál, ott ahol az Arno kanyarulatot vesz. Ott várlak egy lefüggönyözött batárral, mely elvisz minket a kék tengerig, melyen bárkánk sietve Velencébe hajózik velünk! Ott akarom szent képedet megfesteni, ott akarok veled együtt hálni újra, ott akarlak szeretni ismét!
Te vagy napkeltem és napnyugovásom, te mozgatod az embereket napkelettől napnyugatig, te találtad ki a természetet, sőt annyiban felül is múlod a természetet, hogy míg az egyszerű természeti tárgyak változatlanok, te, akinek hatására szemem a kezeimnek parancsot ad, te az örök változás vagy magad! Végtelen sok, számtalan gyönyörű forma, mind te vagy!
Jöjj velem szerelmem Velence szép városába!”

*** ***

Velence! Átkozott és áldott, ezerszer átkozott és milliószor áldott Velence, szépséges Víziváros!
Velencében - ott ahol a calle del Perdon és a rughetta del Ravano összefut és kicsiny campová tágul mindkettő, nem túl messze a piactól, közel a Rialtohoz - kicsiny, egy emeletes házacska áll, afféle igazi velencei házacska. Mór jellegű szamárhátíves ablakokkal, balkonnal, kőbábos tetőterasszal, amely fölött kivonható sátorponyva feszül nyáridőn, sárga, narancs és vörös színben pompázó sátorponyva. Nyári alkonyaton jó ott megülni, elnézni a kis tér gyérülő forgalmát, hűsölni és eszegetni, beszélgetni és enyelegni.
Murano és Burano felől balzsamos illatú lágy szellők kerekednek útra, és dalolva, kacagva kóborognak a kis callékban, szállnak a zöldszínű riók fölött, aztán könnyedén megborzongatják a Bacino di San Marco tágas víztükrét; kicsit meglengetik a Piazzán álló három szép zászlót a magas rudakon, és elszállnak a nyugovóra térő fecskemadarakkal.

És egy este ott ültek a tetőteraszon és Leonardo mesélt: „Tegnap, miután elváltam itteni barátaimtól, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialton meg a Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb, mint nappal. Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszetős dekorációi az Úrnak. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszerű az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy mint délben megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta: „Mindenfelől énekszó hallik, a terekről, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik műhelyéből a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ívelő hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegnői kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöblű harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz felől, hogy belemámorosodtam.”
Mona Lisa álmodozva hallgatta, megelevenedtek benne a képek, miket oly érzékletesen festett elébe a vincibéli, és behunyta szemét, hogy jobban lássa Leonardo szóképekből alkotott Velencéjét.

Jó pár héttel, hónappal Velencében való megtelepedésük után – 1508. július másodikán - aztán a vincibéli hozzákezdett, hogy a mostani mona Lisát, signora Giocondát, az ő Madonnáját minden jövendő időkre megörökítse; ám tudni kell, hogy készülődés közben ravaszul mosolygott az agg Mester.
Ahhoz képest, hogy – mint többször mondta – élete fő művét készült megfesteni, viszonylag kicsiny, egy mindössze 29*20 hüvelykes fapanelt helyezett a festőállványra, és hozzákezdett az alapozó festéshez. Az alapozáshoz még nem volt szükség arra, hogy Lisa modellt üljön, ennek ellenére az asszony egy tapodtat sem mozdult a műteremmé alakított szobából, nézte, ahogy a vincibéli aprólékos gonddal olívzöld-olívbarna alaphátteret készít, nézte, ahogy a háttér sziklás táját vázlatozza, és közben hallgatta Leonardo gondolatait, melyek mintha csak a tizenhárom évvel korábbi tanítások folytatásai lettek volna. A vincibéli egészen rászokott erre a hangos gondolkodásra, mióta újra vele volt Lisa.
“Ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak.” – mondta kicsit Lisának, kicsit magának. - “Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel.” – vélte Leonardo.
Aztán eljött a nap, amikor maga elé ültette Lisát: testét félprofilba fordíttatta, de fejét majdnem egészen szembe, és megkérte az asszonyt, hogy csak kissé billentse oldalra, szinte észrevehetetlenül. Két kezét az ölébe tétette, a balt a jobb fölé.
Kicsit gyönyörködött Madonnája szépségében, aztán óvatos, könnyű mozdulatokkal színfoltokat, színvonalakat kezdett a falapra rakosgatni, és közben ismét megjelent arcán a ravasz mosoly.
Kétségtelen: Leonardo da Vinci valami nagy huncutságra készült, valami nagy-nagy füllentésre.
” A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani: a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni” – mormolta maga elé.

Szabad idejükben, az ülések szüneteiben sétálgattak szép Velencéjükben, új és újabb helyeket fedezve föl; ravaszkás mosollyal fogadták azok gratulációit, akik megálltak velük néhány szót váltani, és szárnyas szavakkal dícsérték a Mester “szépséges lányának” bájait. Olykor elhagyták a Várost, kirándultak a kabócaénektől hangos Torcellóra, melyet egyetlen széles canale szegett ketté, és csak néhány álomba burkolodzott villa, két régi templom díszített. Máskor Padovába hajóztak a halkszavú Brentán, bejárták templomait, zegzúgait.
Éjszakánként az agg hűlő testét melegítette Lisa da Pistoia forró ölén, meleg karjaiban.
És közben szót nem ejtettek arról, hogy egyszer majd vége lesz mindennek, egyszer majd Lisa újra fölkerekedik, mint sok évvel előbb, hogy megint signora Giocondává váljon, és Leonardo halálig egymagában marad majd.
Pedig közben a vincibélit félelem gyötörte; félelem attól, hogy Lisa egyszerre elrepül, mint egyszer már megtette. Félt, de nem szólt, csak magában gyötrődött, de nem kérdezte a lányt szándékairól.
Egy nap Leonardo da Vinci kezdte megváltoztatni az alakuló portrét, egyre csak alakította, így hát egy alkonyatkor, amikor véget ért az ülés, és Lisa megnézte a képet, joggal kérdezte:
”Ki ő? Ki? Nem én vagyok, nem egészen én vagyok.”
”Nem madonnám, ez mi vagyunk. Gyönyörű arcod vonásaiba illesztettem a magam képét, a magam húsz esztendős képét. Így most már mindig egyek leszünk te meg én. Így festettem, ilyen voltam akkortájt, mikor te születtél….” – mosolygott madonnájára ravaszul a vincibéli.

* * * * * *
Évek múltán
1517. őszén, egy késődélutáni órán – mondhatni bátran: alkonyattájt – signora Gioconda férje, a firenzei ser Giocondo bankár oldalán kilépett pistoiai palazzojuk kapuján, és épp két férfiú beszélgetését halllotta meg. Arról beszéltek, hogy a nagy Mester és Tudós, Leonardo da Vinci, a francia uralkodó meghívására elhagyta Milánót és frankhonba költözött. Arról is szó esett, hogy festményeit, írásait hátrahagyta Milánóban, majdani becsomagolásra és utánküldésre, csupán egyetlen kisméretű festményt vitt magával személyesen. Egy rejtélyesnek mondott festményt, amit a Maestro senkinek látni nem engedett, és amely épp emiatt különböző találgatásokra adott alkalmat, mint a nagy rejtélyek szoktak.
Signora Gioconda – mona Lisa – könnyedén elmosolyodott, és továbbsétált ura oldalán.