ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- avagy: egy kis séta a művészi szépség tájékain -

- esszé -

Tegnap végeztünk a líra zeneiségével, most hadd szóljak néhány szót a prózáról is még!
Először is próbáljuk meg tisztázni, mi a próza és a vers közötti különbség, hátha eleve kiderül egy és más.
A vers kötött beszéd, kötöttsége elsősorban a ritmus, a próza kötetlen beszéd, illetve vannak kötelmei annak is, de azok nyelviek, szintaktikaiak. Mármost ez persze nem jelenti azt, hogy a prózában, főleg, ha az széppróza, nyugodtan lehet fát hasogatni, bikkfát, és fölösleges a lírában oly szokásos és természetes kellékeket használni.
(Egészen nagyszámú embert ismerek, akik költőként is tevékenykednek olykor, és nagyon pontosan tudják, hogy miként kell verset írni. Először is megkócolják a hajukat, hanyag mozdulattal félresöprik homlokukból, arcukra álmodozó, talányos kifejezést rajzol az ihlet, és hozzákezdenek a versíráshoz, ahol nyelvezetüknek líraiságot kölcsönöznek, metaforákat gyártanak, szimbólumokat festegetnek, és ádázul rímelnek meg ritmizálnak. No, meg persze patetikus magasságokba emelik egyéni szókincsüket.
Aztán befejezik a verset, megtörlik porlepte homlokukat, és levelet írnak, vagy beszélgetni kezdenek valakivel.
És ég szakad és föld indul: mintha egy másik ember lenne aki a levelet írja, aki beszél: zűrzavaros, nyelvtanilag is pongyola mondatok áradnak ki belőlük, hallgatni is keserv’. Szókincsük beszűkül egy- kétszáz szóra, de azoknak is jó néhány százalékát az izék, öööök egyebek teszik ki.
Én meg töprengek: tán a két agyfélteke ilyen értelemben is más és más működést produkál? Tán van nekik egy költői, emelkedett, meg egy hétköznapi, prózai, földhözragadt féltekéjük?
És még azon is elgondolkodom: nem érzik-e, hogy vagy a versírás közben vagy a mindennapi prózájuk közben hazudnak? Lehet őszinte vers az, amelyik álruhás szavakban jár, vagy fordítva: lehet őszinte az a levél, mely álarcban bálozik?)
No, hadd lyukadjak már ki valami tisztásra!
Ne higgyük, sohase higgyük, hogy a próza = szárazság.
Íme két mondat, egészen prózában van mindkettő, vershez köze egyiknek sincs:

„Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek főttek, és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó.”

Ennek a Krúdy mondatnak ritmusa is van, zenéje is van, éppen megfelelő hosszúsága is van: észre se vesszük igazán, hogy három tagmondatból áll, éspedig azért nem vesszük észre, mert a tagmondatok önmagukban is és egymáshoz való viszonyukban is kristálytiszták, plasztikusak, zamatosak. Az író gondolatai pont oly hosszúak, mint leírt szavai, ezért ütemesen, szépen folyik a mondat, döccenés nélkül. A forró leves és a hidegen hulló hó szerves ritmikai kapcsolatban áll egymással, és érzem, amint belekanalazok abba a levesbe, és beleharapok a disznógerinc elomló húsába.

„Amikor a mai napra készültem, és valami értelmezési keretet próbáltam találni az interneten elérhető mozikhoz, illetve szakmai értekezésekhez, akkor egy Pirandello mű jutott eszembe, talán valami ilyen címet visel, hogy hat szerep keres egy szerzőt.”

Ennek a mai politikustól való mondatnak se ritmikája, se zenéje nincs. Az egymásra bukdácsoló alárendeléseknek, a közbevetett tagmondatnak semmi közük egymáshoz, igazából nem is logikailag kerültek összerendelve egy mondatba, hanem sietségből és hányavetiségből. A sietség oka világos: a szónok szavai nem érik utol gondolatait, vágtába kezdenek hát, és nem kecsesen lépdelnek, a mondat nem árad, nem folyik, hanem idegesen zakatol.  A tagmondatok hossza változékony, esetleges, semmiképpen sem kelt az olvasóban ritmusérzetet: épp az ellenkező hatást éri el, azon szurkolok, hogy valamiképp keveredjen már ki a szónok bonyolult és érthetetlen mondatából, mely akadozik, botladozik, és olyan érzésem van, hogy meszes falat harapdálok.

„Az ezredes úrnak nincs, aki írjon”

Ez még csak nem is szöveg, hanem „csupán” egy cím, egy Márquez kisregény címe. De milyen fából faragott fülének kell lennie annak, aki a mondatban foglalt zenét, ritmust és rezignált szomorúságot egyként nem hallja?
Azaz: ha prózára fogod a tollad Barátom, akkor se légy kevésbé „lírai”, kevésbé „versszerű”; ne engedj a csábításnak, hogy most „csak” prózát írsz, elég, ha betartod a mondatalkotás nyelvi szabályait, mert nem csak bukdácsoló, ritmikátlan vers létezik: a próza is lehet ilyen!

„És mindig csak képeket hagyunk magunk után.”
Menyhárt Jenő
(Európa Kiadó)
Bármely műalkotás lényege, pillérje, építőköve az Alkotó tudatában fantáziaképek formájában jelenik meg, mely fantáziaképek fordulnak aztán át kőbe, dallamba, festékbe a vásznon, szóba.
Így válik érthetővé a Legnagyobbnak, Michelangelónak egy nevezetes válasza. Mikor ugyanis egy alkalommal Őt arról faggatták, hogyan tud oly csodálatos szobrokat készíteni, azt válaszolta, hogy a márványtömbben igazából benne van a leendő Szobor, ő csupán a felesleget lefaragja arról.
Minthogy azonban – bevallottan - mi az irodalomról folytatunk itt beszélgetést, a fantáziaképek szóképpé váltásáról szeretnék most beszélni, vagyis az irodalmi művek KÉPI világáról.
Maradjunk tehát annál, hogy az irodalmi Alkotó tudatában egy mű nagyobb és apróbb építőkövei fantáziaképekben jelennek meg, melyeket aztán költői képekként, szóképekként látunk viszont.
Ebből pedig kétféle van: makro- és mikrokép.
Gyorsan elintézem a mikroképeket, mert bárki, aki érettségivel rendelkezik, ezeket ismeri: olyasmiről van szó, mint a hasonlat, metafora, metonímia, szinesztézia, megszemélyesítés, allegória és így tovább. Ha meg valaki már elfeledte volna ezek pontos jelentéstartalmát, hát bátran utána nézhet, minek foglaljam evvel a drága időt és helyet.
Viszont a makroképek körül – tapasztalataim szerint – van némi huzavona, hát ezekről szólnék néhány keresetlent!
Makrokép például a szerkezet avagy kompozíció. (Kicsit volt már erről szó az arányok meg az aranymetszés táján, csak épp nem mondatott ki, hogy ez is a képi világ része.)
Makrokép a téma, a cselekmény, az – általam gyűlölt szószerkezettel jelzett – eszmei mondanivaló; makrokép a jellemábrázolás és a gyakran félreértett tartalom. (Hogyan félreértett ez? Úgy, hogy sok-sok ember, tanuló, elemző, befogadó tartalom alá csupán a cselekményt szokta érteni, holott egy mű tartalma = cselekmény és mondanivaló összessége!)
Itt és most állok le, mert a művek képi világáról bizony külön esszé kellene; nem fenyegetésként mondom, de egyszer tán még el is követem majd!

Megkülönböztetetten Tisztelt Olvasóm, aki még itt maradtál kandallóm fényénél, és nem csaptad rám az ajtót – sokan nem lehetsz már -, engedd, hogy elvigyelek ebből a nem túl vidám századból, kicsit hátrébb az időben.
Hátráljunk hát vissza, mondjuk 1445-be és maradjunk abban az időben 1520-ig. Miért?
Mert 1445-ben született Sandro Botticelli és 1520-ban halt meg Raffaello, és e két végpont között ott van Michelangelo és Leonardo is, ugye?
És persze nagyon méltánytalan és igazságtalan vagyok, mégis megkockáztatom: szerintem Ők jelentik igazán azt a kort, melyet reneszánsznak szoktunk mondani.
Nekem meg épp Rájuk van szükségem a mai meséhez, és épp erre a gyönyörűséges korra, mert Ők – mások is persze, de igazából mégis csak Ők – mutathatnak nekünk valami nagyszerűt.
Meglehetős tévedésben él, aki a reneszánszban csak a szépséget akarja fölfedezni, aki szerint például Shakespeare zseniális művében kizárólag Hamlet a reneszánsz személyiség, ó nem! Az avonparti hattyú-óriás ennél sokkal ravaszabb ember volt, jóval ravaszabb.
Tekintsük az „uomo rinascimento”-t egy olyan körnek, melyet három cikkre bontunk, és nevezzük az egyik cikket udvari embernek, uomo cortilének, a másikat költői embernek, uomo poeticónak és a harmadikat a politikus embernek, uomo politicónak, és ekkor áll előttünk a teljes reneszánsz személyiség. Mármost a  mi Shakespeare-ünk teremtette Hamletet, de teremtette Claudiust és Laertest is: a költő Hamlet, a politikus (amolyan igazi macchiavellista értelemben) Claudius, és az udvari ember Laertes. Így kerek a MŰ, csak így!
És a három típus három alapvető érték hordozója, e három érték volt a reneszánsz abszolútuma: szépség, jóság, erő (mely az igaz helyén áll most itt, teljes joggal).
És ugye nem kétséges: egészen mást hangsúlyoz Leonardo, megint mást Michelangelo és ismét csak mást Raffaello művészete. Persze nem mindig és nem egyértelműen, mert hisz a zsenialitás épp arról ismerszik meg, hogy nem szorítható általános kategóriákba, a zseni mindig ki fog mászni a művészettörténeti fiókokból, nagyon meglep valami egészen újjal, mással, addig sosem volttal. Csak a középszerűség egyenletes, mindig csak az homogén, és ezért végtelenül, ásítóan unalmas.
Mégis, többé-kevésbé látható ám, hogy Leonardo értékrendjében a JÓ, Raffaello rendjében a SZÉP, és Michelangelo értékeiben az ERŐ áll a központban.
Nem, nem: persze, hogy nem az ŐSERŐ, a ZABOLÁTLAN, hisz Michelangelo tudja a mérték elvét, ezért az erő, amit Ő ábrázolt, szinte mindig a nyugalomba oldott, nem fenyegető erő, úgy - éppen úgy -, ahogy azt a Dávid szoborban szemlélheted.
Dávid – és általa Firenze – azt üzeni más Poliszoknak: ez az erő senkit nem bánt, hisz parittya a vállon, kő a kézben, összpontosított, ellazult erő a Dávid ereje: de csak próbáljon bármely hatalom Góliátja ujjat húzni, leröppen a vállról a parittya, elszáguld az a kő, mert Firenze-Dávid nem bánt senkit, de meg tudja védeni magát az ő ereje által.
Szóval az erő, az erőteljesség: ma Szépség királynő udvartartásából végre egy férfiút ismerhetünk meg, hozzá még teljes rokonságával egyetemben: hívom, idézem tehát signore Erőt!
Igazából ez új szereplőnk miatt nem ártott volna főcímet váltanom. - Mi nyűgöz le minket évszázadok óta? – tán szerencsésebb lenne, de most már, egye fene, maradjon az eredeti.
Kis időre ne változtasson az ember!
Akkor hát, mutassuk be az Urat, mielőtt rokonságához fordulnánk!
Én azt hiszem, hogy ezúttal bátran folyamodjunk a fizikához, teljesen jogos lesz az. Hadd mutassam be tehát Erő urat akként, mint aki képes egy tömeggel rendelkező testet gyorsulásra bírni.
Miként Isten tette, amikor útjára indította a Világot: ezért teheti Mihály főangyal az Ember tragédiájában, hogy az Úr erejét dicsőítse.

„Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő!”

És ugyan mi mást tesz egy Művész, ha nem azt, hogy egy tehetetlen gondolatot szelleme erejével mozgásba hoz?
Mi mást?
Persze, persze! Én is úgy vagyok ám, mint Te, Olvasó, aki - remélem még mindig - Nyájas vagy.
Vagyis ha egy mű hangsúlyozottan sugallja, árasztja az Erőt, és csak másodsorban, mintegy mellékesen a Jót és a Szépet, akkor kivívja tiszteletemet, megbecsülésemet, de szeretetemet kevésbé.
Szörnyű vallomás következik, szégyenlem magamat, de nem hallgathatom el: tisztelem, becsülöm, nagyra tartom Goethe Faustját, de hogy imádnám? Hogy szeretném? Á! Túl erős az az én szegény kis lelkemnek, amit amúgy is szakadatlanul próbálgatnak különböző viharok.
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Wertherjét, ami – valljuk be! – sem nem Erős, sem nem Igaz, de végtelenül Szép!
Rajongásig szeretem nevezett Goethe Római elégiáit, még a Götz von Berlichingent is szeretem, mert nem Erőből születtek, hanem végtelen Szépségből és Jóságból.

Az ma már nem is vitatott kérdés, az  tény - amit filológiai, kultúrantropológia és egyéb lógiai vizsgálódások egyként igazolnak -, hogy az Íliászt és az Odüsszeiát nem írhatta ugyanaz a Homérosz, lett légyen bárki is a soha-nem-volt Homérosz.
Bocsánat, nekem ehhez semmi szükségem nem volt a lógiákra: csak nézd meg figyelmesen Nyájjal-bíró: az Íliász tiszta Erő, nagy erőből íródott: Akhilleusz egyetlen értékrendje az a hősiesség, melynek elnyeréséért még az értékrendjét is képes beáldozni, ugye? Hisz mi másról szól az Íliász, ha nem erről?
Ez: ERŐ.
Odüsszeusz is hős ám, hős hát, ha kell, de nem mindenáron! Amit Ő hajszol, az – szemben Akhilleusszal – nem a hősiesség, hanem az OTTHON, a HAZAJUTÁS. Ha közben ennek érdekében esetleg hősnek is lennie kell, hát istenem! (Sőt: hát isteneim!)
Ebből következik: az Íliászt illemtudásból olvasom, az Odüsszeiát gyönyörködésből.
Én legalább is!
Ez ott és akkor dől el, mikor ha hajnalban dögfáradtan zuhanok az ágyba, melyiket viszem öntudatlanul el a polcról?
Vajon az Íliászt-e?
Ó, dehogy!
No, haladjunk Olvasó, Drága!

ERŐ úr első rokona, a FENSÉGES, tőle balra áll.
Végy valahonnan elő egy kis erőt olvasó, tedd asztalodra, hatványozd, ameddig tudod, olyan erővé hatványozd, hogy már ne lehessen képzeted része, azaz elképzelhetetlenül naggyá tedd!
Ekkor elérkezik az a helyzet, hogy érzékelni képes leszel még, hogy erő van a közeledben, de annyival nagyobb, különb Nálad, hogy már félned sem lehetséges Tőle. Ő: Fenséges.
Az Elefánt és a Hangya nincsenek egy súlycsoportban, a hangya nem félhet az elefánttól, mert nem része képzeteinek.
Ettől még simán el tudom gondolni, hogy egy Elefánt békés lomblegelés közepette hangyabolyra hág, és hangyák millióinak pusztulását okozza.
Még azt is el tudom képzelni – ha jól összekapom magam -, hogy egy hangya bemászik az elefánt ormányába, és addig csiklandozza belül, hogy végül is az elefánt röhögőgörcsben kiszenved.
De, hogy egy Hangya rászánja magát az Elefánttal való ökölpárbajra? na, ezt nem tudom elképzelni.
Mert a Hangyának az Elefánt: Fenséges!

Jobbra ERŐ úr mellett érkezik TRAGIKUM hercege, Erő másik rokona.
Ő így keletkezik: végy egy komoly értéket Olvasó, és helyezd Őt oly körülmények közé, hogy végül is váratlanul elpusztuljon az az érték. Mit tudom én: szerelem, barátság. Maradt még korunkban más?
Vagy ezek sincsenek?
Az ám, de úgy pusztítsd el, hogy én, olvasó pusztulása dacára az Ő pártján maradjak, úgy érezzem: no, én nem tenném meg, nem áldoznám föl magam, de nagyon jó, hogy valaki helyettem megtette.
(Lásd közös gyökerünket: Jézus, a Krisztus áldozathozatalát! Ki tenné meg manapság? Szinte hallom: megváltanám őket, persze, meg én: de nincs időm! Vagy: igen, megváltanám a Világot, na de EZEKET? Nem érdemlik meg!)
Ekkor a tragikumot, és a vele mindig kéz-a-kézben sétáló katarzist teremtetted meg.
Erő rokona a tragikum?
Igen, igen!
Tessék szíves lenni újra föllapozni Szophoklészt!
Megtudunk-e bármi egyebet Antigonéról, mint hogy hihetetlenül erős, tragikus hős?
Szép-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Arányos termetű-e Antigoné, egyszerűbben: csinos-e Antigoné? Ki tudja? De kit érdekel?
Harmonikus arca van-e Antigonénak? Ki tudja? De kit érdekel?
Hogy erős, az biztos!
És hát persze, nagyon nagyra tartom Antigoné tettét, de semmi esélye arra, hogy beleszeressek, nem ám, Antigoné, ne is próbálkozz velem!
Mert nem NŐ Antigoné, hanem tragikus HŐS, én meg csak nőbe tudok beleszeretni, hősökbe nem!
Iszméné, a drága Iszméné, a gyönge, a Nő, a hőstelen: na, Ő jöhet értem bármikor, vele el tudom képzelni a dolgot!
Tragikus hősnőkkel nem lehet szerelmeskedni, az erővel nem lehet! Szerelmeskedni lehet a szépséggel, a jósággal!

… nem mondom, hogy nem lenne még mondandóm a Gyönyör forrásairól, de abbahagyom itt.
Nem befejezem: abbahagyom.
Legyen a „többi, néma csönd” -