ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Bemutatta a Versmondók Egyesülete Balatonszemesen, valamint a Merlin Színház Budapesten 2007-ben

Mítoszkísérlet öt szereplőre és egy karra két nem létező és egy harmadik felvonásban - a balatonszemesi Versmondók Egyesülete által rendezett írótáborból

Hálával Uzsoki Zsókának és Dénes Mónikának

József Attila és Baudelaire nyomán

Szereplők:

F - A férfi

FN - Hímnemű narrátor. Gúnyos. Luciferi.

N - A nő. A kegyetlenül szerelmes, érzéketlen-érzékeny, sokat járt vámpír, később ex-vámpír.

NN - Nőnemű narrátor. Nem gúnyos. Tárgyilagos. Sejtelmes. A háttérből szól.

A - A pókanya.

KAR - A kar. Némely előadásokon ugyanaz a színész játssza egyedül, mint az anyát. Általában a kar első és második tagja nőnemű, a kar harmadik - férfi - tagja mögöttük ül egy eggyel feljebbi lépcsőfokon. A kar skandál. Vagy nyög. Más szerepe nincs, csak ha átgondoljuk.

Nem beszélnek:

L: A lány. F szerelme. És viszont.

Helyszínek:

Ágy egy szobában valahol Erdélyben, ablak, ég, űr, galaxisok, stb., majd a pókanya hálója és környéke, ahol az első felvonás játszódna, ha lenne. Említésre kerül még valami katlan és egy másik szoba ugyanabban a házban. Ahol az ágy van mármint. Ahol - a másik szobában - a másik, itt nem szereplő lány feküdt. a meg nem írt második felvonásban. Szilánkokon.

I. szín

Tíz és majdnem tíz évvel ezelőtt

Vajúdás. A pókanya vajúdik. Küszködik. Lüktet. Négy gyermekét egymás után hozza világra. Végigsimít rajtuk gyengéden, de közönyös arccal. Ők életre kelnek. Magzatpózukból állnak fel az anya karjainak erejétől: mozdulatára kinyitják szemük. Az anya fáradt. Miután mind a négy gyermekét megszülte, szétválasztja őket. Két fiú gyermeke karjaiba veszi őt, s a lányokkal a négy gyermek pókhálót alkot. A pókanya liheg. Zavarják a küszöb alól a gyerekszobából átúszó hangok. Fáradt. Az egyik fiú megszólal:

FN:
A Pókasszony fáradt. Szól:

A:
Teleszőttem már az egész házat. (körbemutat a galaxisok felé)
Nincs senki, senki, aki nálam többet láthat.
Félhomály. Talán magam, magam, csak magam vagyok.
Gyermekeim hálómban túlfeszített hangszalagok, és én élek
és dagadok, dagadok...

FN:
...és legutolsó szobájából küszöb alól kúsznak ki a tehetelen dallamok.

A és KAR:
Egy utószóval ajtót nyitok.
Magamból ennyit adhatok.
Hálódba szőve. Mégis élek.
Elázott hernyó...
lágyságtól vemhes...
duzzadó báb.....
félelmeiddel dagadok...

És köldököm alól lihegnek,
lesnek a pókhasú töredékekből font
felizzó, szilánkos dallamok.

A pókasszonyt leteszik gyermekei. Ő hátat fordít gyermekeinek, akik tovább állnak, nem néznek utána - hátat fordít a közönségnek, törökülésbe ül, egy tükörrel szemben. Nem mozdul többé.

II. szín

Két-három-négy évvel ezelőtt, hajnal. Másnap.

Egy fekvő, szomorú lány úszik be a képbe. F nézi. Alszik ő is - gondolja. A lány ránéz. F már nem látja. Üvegek körös-körül. Emberek fekszenek izolált szobákban: F, FN, N, NN - és a lány. Egy hajnalig tartó éjszaka maradványai. A lány visszahajtja a fejét. Szilánkokon alszik. Sziszeg. Elhallgat. A fiúra néz. Nem akarja felébreszteni. Lehajtja fejét. A fiú felnéz. Látja, hogy a lány alszik. Sírni kezd. Az erkély ajtaja kinyílik, és ahogy elhomályosodik a színpad, szél támad - N lép be rajta és megcsókolja F-t. A színpad teljesen elsötétedik.

III. szín

Most

FN: Selyemsálat adott búcsúzóba.

F: Nyakas legény voltam világéletemben.
Most sálam leng alkonyként felettem:

FN: mint ahogy a nap tér nyugovóra.
Két vége szétszakadt glória -
Két vége a szélben elmereng.

F: Sápadt nyakamon fognyomod dereng:

FN: nyirokká lett a rőt ambrózia.

F: Véres felhők és a mámor - szájízem: savó.

FN: Elkésett, berozsdált, foghíjas nyaktiló:
Egy zsalu zörren, s nyílik újra - libikóka -

F: Örök éjbe vitt a férfi libidója.

FN: Régen volt.
S most megint
bekúszik a zsanérok között
szatén függönyök mögül a szobába szél.

KAR: (Suttogva: ) Nem.

N: Csak az ég vöröslött és karikás szemeid.
Eldobott borosüvegeken bukdácsoltam át,
hogy megmutassam,
hogyan nyomják ködfátyluk alól
a hegyek a csillagokhoz
szürke orrukat.
Már nem aludtál. Éberen vártad őt.

NN: Ő nem jött.
A másik szobában részegen feküdt.

N: Némán mutattam fel elhagyott hazámra.
Csak azt akartam, hogy lásd,

NN: ahogy a havasok
kuvaszként szimatolnak bele az éles csillagokba,

N: s aztán halld,

NN: ahogy villámok hangján
felvonyítanak.

F: Édesanyám!

KAR: (suttogva) Nem!

F: Hallgattasd el megint.

KAR: (suttogva) Nem!

(Skandálva/énekelve a következő négy sor alatt) Nem-nem-nem-nem !

FN: Hazudik. A szél csalfa hangján szólnak újra szavai.

F: Nem nyughatok. El kell mondanom, de...
Csak zihálok
és nincsenek szavak.

KAR: (Nem! - a következő nyolc sor alatt kitartanak két disszonáns hangot (szekund))

FN: A szeme vöröslött. Diotima:

F: ő zavarta el fázós álmaim.

FN: Mintha az ég vörösborból inna -
a vér a felhő fátyolfoltjain.

F: Már tudom, hogy ő csókolta rája,

FN: mert visszfénye táncolt ajkain.
Denevérszárnyként lengett vörös sála:
a hold osont a csend zsanérjain.

KAR: (A következő négy sor alatt skandálja/énekeli szeptimben: Nem. Nem. Nem.)

F: Fölém hajolt az eperajkú nő,
s nedves ajkait a számra nyomta.
Szájából cseppent rám a csontvelő -
Zsigeremből vágyaim kiszívta.

N: Csitulj.Üres mellkasom már nem dobban meg szavaidra.
S te csalárd: a te mázsás szíved is elvittem -
hogy ne sírj, hogyha eljön a hajnal.

NN: Egy férfi nem sír.

N: Én alábuktam,
s én buktam alá az éj mélységei felé -
lehúzott a lüktető húsdarab.
És visszajöttem újra. A katlanból jöttem vissza érted -
hogy járd be velem a csillagok pókhálójának sarkait.
Hogy megmutassam, hogyan fülelj a szférák zenéjére.

Hiába próbálsz sírni.

Csak én voltam ott, hogy szárnyakat adjak neked.
Hogy felvigyelek oda, ahol már nem csalódhatsz többet.
Ahonnan már nem vágyhatsz vissza az Anya pókölébe.

NN: Ahol csenddé lesz a csend, és feketévé az ében.

N: S te? Te ott maradtál. Nem jöttél velem,
kiszakadtál ölemből, mikor átkaroltalak,
hogy felvigyelek.

Anyádhoz vágytál vissza
és a lányhoz,
aki helyetted szilánkokra guggolt.

NN: Ő sírhatott. Ő ordíthatott.

N: Elmosolyodtam. De csak azért, mert
nem hagyhattam, hogy sírni láss.
a katlanban ifjú melleim közé árkot hasítottak -
most én viszem a te szívedet is:
szárnyaim neked adtam.

Nem tudsz sírni. S hogy te sírni láss,
azt nem hagyhatom.

NN: Függöny lengett. Szatén.

N: Most már csak a szelek hangján szólhatok.

KAR: (Nem, nem, nem - skandálva, szekundban a következő nyolc sor alatt)

F: Hallgattasd el, anyám, újra hív:
hív, hogy végre utánarepüljek.
Ne hagyd, hogy e cafkának felüljek -
most megállna, ha dobogna még e szív.

Bezárnám szemem hideg borzadályban,
de szemhéjaim már rég áttetszőek.
Keblén száradtak könnyeim az ágyban:
Mondj mesét, mit elhalt anyák szőnek.

FN: Egy csontváz kuszált roncsa maradt meg csak,
oly hangú, mint csikorgó szélkakas.

F: Utánaszállnék, kérném, adja vissza,
de bőröm sápadt, szájízem avas.

Beszélj, anyám.Vagy vedd őt magadhoz,
hallgattasd el a szelek dallamát.
Ha nem fogadsz be, dalolj fároszokhoz,
s sződd gumókba teste vánkosát.

N: Én bolyongtam, s te nem találhattál rám.
Így adatott. Megmentettelek.

F: Nem találok rád szavakat.

N: Nem kellenek szavak. Repülhetek veled. Csak engedd,
hogy beléd kapaszkodjak.

FN: És vörös sálába kap a szél,
már nem stóla - rőt denevérszárnyak.

F: Hallgatsz anyám. Megkereslek ott fent,
hol hálóvá simulnak az árnyak.

N: Hát hiszel. Szorítsd forradásos melleim -
érezd szívem helyén az űrt. Repülünk.
S látod, már közeledünk.
Őt láttam a vörös katlanban,
mi színével festett pírt halott arcomra.

-Csak visszfény. Ne félj. -

Anyádat láttam, kihez helyettem mindig visszavágysz,
Most elkísérlek hozzá, a magas mélység gyomrába .
Ne félj. Hisz az ő műve minden.

NN: Ő szövi át a fákat, a köveket.
A rendszer: ő maga.

N: Közeledünk.
Nézd: galaxisok - az ő pókgumói.
Nézz körbe - zöld és kék és bíbor, fekete -
fiak és lányok, kik visszatérnek hozzá,
mint te meg én.

De oly nehéz. Alacsonyan szállunk.

Fáradok.

Így nem érünk oda.

F: Anyám, ha hallgatsz, hát megteszem,
kitépem karmai közül szívemet,
és eldobom, ha így elérhetem
otthonod: nyálselymes íveket.

FN: Véres, lüktető húsgolyó zuhan:

F: A fiad.

Csak testem s teste marad -
és te hallgatsz. Még mindig hallgatsz.

És ő... ő hol van?

N: Ő is ott lesz. Benne. Gyomra egy zugában.
Lenyelte őt, s magába fogadta -
lenyelte a szilánkokat.
Lenyelte a ködöt, a csillagokat - a kuvaszokat is.
Ne félj. Csak hagyd magad. Elernyedsz.

KAR: (suttogva) Igen.

F: Elernyedek.

KAR: Igen!

NN: Most már könnyű lesz. Nincs félelem.
Nincs bánat. Csak a test és a ragacsos anyag.

N: Hagyd magad.
Emlékszel? Egyszer melléd feküdtem.

KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő hat sor alatt)

NN:Vörös szatén.

N:Szeretkeztünk. És ő

NN: aludt részegen, éles szilánkokon,

N: amíg az én körmöm vésett véres csermelyt a hátadra.
Az én arcom tükröződött leváló körmeidben.

S mi szeretkeztünk.

F: És ő?

KAR: (két disszonáns hang, szeptim a következő két sor alatt: igen-áááá)

N: Ott lesz ő is. Benne. Velünk. Az anyában.
Csitulj. Szeretkezni fogunk.

KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő öt sor alatt)

N: Eldobtuk a súlyos, öklömnyi világot.
Aki fátyoltalan lát engem, s meztelennek,
nem kér holdat, napot, mennyet vagy csillagot.
Csak szeretkezünk.

Törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass.

NN: Éjszaka volt. A havasok
vérre éhes kuvaszokként gyűltek az ablak elé.

N: De a mi csendünk átkúszott a küszöb alatt,
és betakarta fázós, sápadt testeink.

NN:Csend volt. S az lesz mindig - örök hallgatás.

N: Most már örökké ölemben maradsz.
Bennem. S a fenti mélyben -
benne is.

Viszlek.

(elindulnak a háttal ülő, mozdulatlan Pókanya felé.)

F: S ő talán még vár rám valahol
egy másnapon, szilánkok halmain...

N: Részévé lett ő is.
A húsa része már - tőle is gyarapodott.
Hidd csak el.
Egyek leszünk mind.

Csitulj. Ernyedj csak el -

F: És én elernyedek.
Megbocsátok -

N: Megérkezünk...

(FN és NN lassan leguggol az anya mellé, magzatpózba helyezkedik, amilyenből az első felvonásban felálltak volna sorra, ahogyan az anya megszüli őket.)

---

F: Veled, benned. Húsodban. Meséid között.
mi, fáradt denevérek, hálódba akadunk.
S te: köröttünk, hálódban mind fölött -
Elálmosodom. Ő is itt van. Itt vagyunk.

Aludjunk, Diotima.
Alszik ő is. Fel sem ébredt.
Itt maradunk,
anyám:

benned, veled - dagadunk.

---

Anya: - Hát itt vagy. Visszajöttél belém. Oltottad éhemet.
Fáradt voltam. Álomba ringatlak.

Ébredek.

Kinyújtom nyolc karom.
Bepólyállak.
Csitulj.

N: Csitulj. Szeretkezünk.

(F és N is begubóznak. Magzatpózba helyezkednek. Lehajtják fejüket. Az anya feláll. Felveszi a pózt, amiben az első felvonás elején állt.)

A: Így ni. Most már nem tart sokáig.

(F még felkiált, kitör magzatbózából:)

F: - Miért hallgattál, anyám?

A: - Csitulj.

Nem találtam magamra szavakat.

KAR: (A kar egyik tagja az első szót, a második a második kettőt, a harmadik az ezután következő két szót kiáltja. Ezek után a kar első tagja a szöveget kezdi halkan mondani, a második a második sornál lép be az elsőnél, míg a harmadik az elejétől visszafelé mondja egyre hangosabban a szöveget, míg végül már ordítanak, s mikor az első kiáltja: szavakat!, elhallgatnak.)

Nem, nem találok, nem
találom, nem találok, nem
találom, nem találok szavakat
nem találok magamra szavakat

(A kar első tagja szeptimben tart ki két hangot, míg a második egyre hangosabban, már szinte hisztérikusan mondja, sikoltja végig a szöveget, a második ugyanezt, a szavakat visszafelé sorolva, egyre őrültebb kakofóniában:)

KAR: Nem, nem találok, nem
találom, nem találok, nem
találom, nem találok szavakat
nem találok magamra szavakat

(A kar első tagja halkan:)

Nem találok szavakat magamra.

Függöny