Lágyan hullámzik a domb, körülötte apró pitypangvirágok sárgállnak a fűben. Unalmában rajzolgat a noteszében. Két lap is betelt krikszkrakszokkal, és Patrik még nem érkezett meg. Hol lehet, kémleli az utat, majd vállára akasztja táskáját, és elindul a város felé. A kornyadozó dombon csend piheg, feje fölött halványan kéklik az ég, lába előtt szürkén vonaglik az országút. Milyen furcsa ma a világ!
Mintha soha nem járt volna még erre. Zavartan nézi a magas kőkerítéseket, össze-vissza kanyargó macskaköves úton őgyeleg, fáj, lüktet a lába. Az út meredeken kaptat fel, majd aláereszkedik, és a félig bemohásodott, kiszáradt szökőkúthoz vezet. Mindig ugyanoda. Félelmetes a csend, embernek, állatnak, madárnak nyoma sincs, csak léptei kopognak hangosan. Tikkadtan támaszkodik a kőkerítésnek, kilép a cipőjéből, és figyel. Semmi. Süket a csend. A boltíves kapu alól vég nélküli sötét utca fut a távolba, s úgy érzi, mintha láthatatlan erő húzná be oda. Rémülten kapaszkodik a kapu lábába, térdre esve küszködik az örvénylő erővel, körmei beszakadozva sajognak, vér serken belőlük, mire kiszabadul. Hátborzongatóak a néma, mohával benőtt kőházak, a magasra nyúló fekete kémények. Futni szeretne, menekülni, de hová? Omladozó kőgörgetegekkel tele sziklafal állja útját, mintha maga a Sziklás-hegység lenne az. Egy nagyobb repedésén fény villan át. Ott talán kijuthat erről az átkozott helyről. Elindul. Zakatol a szíve, ereiben sebesen zúg a vér, lába alatt meg-meglódulnak a kövek, térdre esik, de újra és újra talpra áll, kúszik-mászik a kis fény felé. Már-már átjut a kőfalon, s akkor rettentő robajjal megrázkódik a szikla, és visszapenderíti az útra. Lángnyelvek lövellnek az égre, izzó kövek repülnek a magasba. Csikorog, mozdul a kőváros, forog minden, lába alatt megnyílik a föld. Kétségbeesve kapaszkodik az omló földbe, és torkaszakadtából üvölt.
Kék fény villan a szemébe. A tv képernyője az, s mellette békésen alszik Patrik.