ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ez a találkozás soha, soha létre nem jött,
tehát egészen fantáziám szülötte.
Vagyis: minden irodalomtörténeti
alapot nélkülöző szöveg az alábbi.
De ha megtörtént volna, csak így
történhetett volna, csakis így…

Tübingen ősi városa Baden-Württenberg tartomány középpontjában, Stuttgarttól délre, a Schwabische Alb peremén fekszik. Majdnem pontosan két részre vágja a kanyargó Neckar, a sokhídú Neckar, mely Tübingen központjában óvatosan, hogy ne rombolja nagyon partjait, megkerüli a Platanenallee-t, az árnyas kis szigetet.
Tübingen egyébként is víziváros: a Neckarbrücke mellett torkoll a folyóba a Steinlach, a várhegyet futja körül az Ammer, a jó szőlőtermő Österberget meg a Goldersbach kerülgeti.
Derék, szorgos polgárok lakták minden időben, ebben az 1839. évben is,Tübingent: szabók, pékek, asztalosok, órásmesterek, miegyebek. Hasonképpen szorgos állattenyésztők, gabona- és szőlőtermesztők a környéket: Derendingent, Lustnaut, Pfondorfot és Bebenhausent.
A Város központjából dél felé induló főutcán, ha átjutunk a Neckarbrückén, jobbra a második kétszintes polgárházban él és dolgozik Carl Riemer úr, neves asztalosmester.
Riemer uram és családja a földszinti öt szobát lakja, míg emeletén nevezetes, ám lassan elfeledett lakó él immár vagy harminchat esztendeje: Friedrich Hölderlin, aki azonban elborult elméjével mit sem tud arról, hogy ő Hölderlin. Felváltva, hol Giorgio Scardanellinek, hol egyszerűen Menónnak szólíttatja magát.

Ebbe a szép neckarmenti városkába érkezett 1839 augusztus utolsó vasárnapján a huszonkét esztendős Henry David Thoreau, észak-amerikai állampolgár. Mielőtt e helyes gondolkodású fiatalember végleg elköltözött volna a nagyvárosból, hogy egy saját kezűleg épített kunyhóban éljen a Concordhoz közeli Walden-tó partján, ahol majd halászatból, növénytermesztésből és mások számára végzett fizikai munkából tartja fönn magát, ám ideje nagy részét csendes elmélyüléssel, a természet megfigyelésével és leírásával tölti, nagy európai utazásra szánta el magát.
Európa országaiban mást meg megint mást keresett: Franciaországban a szellem világosságát, az előző század nagy gondolkodóinak felvilágosultságát, és a szabadság szellemének magvát, mely aztán saját hazájában szökött szárba.
Itáliában a szépséget, festők, szobrászok, építészek kézmunkáját, lábnyomát követte.
Végül Németország felé vette útját, a filozófia, a szellem, a szó szent hazájába.
És ott elment a Neckar-menti Tübingen városába.
Átment a Neckarbrückén, és a jobb kézről való második polgárház kapuján kopogtatott.
Ekként jutott Riemer úr színe elé.

Carl Riemer már harminchat éve őrizte és gondozta Friedrich Hölderlin elmebaját, óvta a költő megtöretett testét, és csak jó pénzért engedett bárkit színe elé.
Amikor harmincnyolc évvel ezelőtt Hölderlin csatakosan, szutykosan, fáradtan és elmeháborodottan fölbukkant Neckar parti szülővárosában, tudj’Isten honnan szalasztva? – suttogták, hogy gyalog jött Bordeaux-ból, de ez lehetetlen volt! lehetetlen! -, gondosan megvizsgálták derék elmeorvosok.
Megállapították aztán, hogy Hölderlin beteg, nagyon beteg, de sem önmagára, sem másokra nem veszélyes.
Akkor elengedték.
Családja, anyja nem fogadta be, teher lett volna csak nékik, hát elküldték a jó Riemerhez, gondosan fizették a havidíjat, és hagyták a padlásszobában kucorogni őt, Isten egyszülött fiát.

Amikor Thoreau előadta kívánságát, Riemer uram előbb gondosan besöpörte a beléptidíjat, aztán bevezette Davidet a földszinti fogadószobába, amint - kissé nagyképűen - a nappali szobát, mely étkezőül is szolgált – nevezte. Leültette az ifjú amerikait, és némi fölvilágosításokkal látta el.
Hölderlin nem veszedelmes, jámbor elmebeteg mondta, de elmebeteg. Például – hívta fel Thoreau figyelmét – nem tudja, ki ő, tehát nevezze őt az ifjú úr Giorgio Scardanelli néven.
Vagy nevezze Menónnak, arra is hallgat Hölderlin.
Elmondta, hogy a költő hetekig, hónapokig padlásszobája egy sarkában kuporog, körülvéve nagy ív papírokkal, kalamárisokkal, tollakkal, de két-három sort ír csupán egy-egy nagy lapra.
Elmondta, hogy olykor egészen normálisnak tűnik, de csak órákra, napokra.
Elmondta, hogy nincs vele sok baj: Hölderlin többnyire szépen, tisztán tartja testét, már-már kínosan tisztán, csupán ruháit mosatja a Riemer-család.
Aztán elnézést kért, és elindult a padlásszoba felé, hogy hívja a költőt.
A lépcső tetejéről még visszafordult, rápisszegett Davidre:
„Scardanelli!” – mondta – „Ne feledje! Signore Scardanelli! Csak erre hallgat!”
És eltűnt odafönt, majd alig fertály óra múlva ismét megjelent, és lejött a lépcsőn a „fogadóterembe”.
Carl Riemer megállt a lépcső alján, és teátrálisan bejelentette:
„Signore Scardanelli.”

És Hölderlin odafönt megjelent.
Méltóságteljes, de eltúlzottan kimért, őrültmód számított lépésekkel jött le, aztán a lépcső aljában megállt, és mint egy jól idomított cirkuszi elefánt, meghajtotta a fejét.
Ősz, megtört, öreg ember állt David Henry Thoreu előtt. Reszketeg fejű vénember, egykor nagy idők nagy tanúja. Az amerikai észbevette, hogy ki mindenkit ismert ez a télütött fejű ember. Hegelt, Schlegelt, Schillert, ki tudja, kiket még? És nem csak egyszerűen ismerte őket, hanem partnerük volt régi szép asztali beszélgetések során. Ott állt Friedrich Hölderlin, ott állt előtte egy óriás. Egy óriás, alig több, mint másfél méteresre emelte testét, és mint egy jól idomított cirkuszi elefánt, meghajtotta a fejét bemutatkozásul.
Aztán, amint Riemer uram az asztal felé mutatott, maga is arrafelé biccentette Thoreaut.
Leültek a kis asztal mellé a két törökös kerevetre, és hallgatták a váratlan beállt a csöndet.
Henry David kezdte a társalgást:
„Mivel foglalkozik mostanában herr Hö…signore Scardanelli?” – váltott hamar észbekapva David Thoreau.
„Majd…majd ezután is minden nap kimegyek a tóhoz.” – kezdte nagy erővel Hölderlin, de aztán nem volt tovább: kicsit magába nézelődött, majd újra kezdte:
„Ezután is, minden nap.”
Thoreau megemésztette a halott és értelmetlen mondatot: áttért a folyó túlsó partjára:
„Ír, uram? Signore Scardanelli? Ír Ön?”
„Nap nap után odakint járok, és csak a Kegyest keresem”- felelte Hölderlin -; „sorra kifaggattam már a vidék utait. Így teszek uram holnap is, így tettem tegnap is: így élek. Mind bebolyongtam a hűs hegyeket, forrásokat, árnyas  berkeket.”
Riemer odasúgta Davidnek, hogy Hölderlin évtizedek óta ki sem tette a lábát a szobából. „Az istenért: még étkezni sem jön le…”
„És vajon miért jár arra, signore?” – kérdezte Thoreau.
„Mint egy hattyú, uram, mint egy tavon úszó hattyú: oly szép, oly nyugalmas, oly hófehéren tiszta volt. Úgy ám uram, mint egy hattyú a kéklő tavon….”  - felelte Hölderlin logikusan. Kicsit gondolkodott, aztán hozzáfűzte: „Vagy jégfehér hattyú a vakító havon… De az nem túl szerencsés…. Nem látszik…”
„Ki?” – próbált továbblépni David – „Ki volt olyan, mint egy hattyú, maestro Scardanelli?”
„Ki más? – merengett el Hölderlin zavaros tekintettel. – „Diotíma: ő. Olyan volt, mint egy hattyú, uram, mint egy hattyú. Keze: lehulló nyírfaág; haja: szigorú kontyba-fékezett aranyzuhatag-vízesés. Tekintete: augusztusi éji-égen hullócsillag.”
Kis töprenkedés után: „Mert – tudja Ön? -, úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben, épp úgy éltünk, uram. Hogyan is hívják Önt?”
Oda se figyelt az ismételt bemutatkozásra, csak folytatta: „Csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át…”

- folytatódik -