ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- a 2555. buddhista holdújév kezdetének ünnepén, vészakh első napján -

A lakópark építése befejeződött, az építőmunkások elvonultak: meglett az avató ünnepség, vidám zenével, nyeré a Mandala-lakópark nevet.
Aztán rövidesen megérkeztek a kert- és parképítők.
Mit sem lehetett arról tudni, hogy az az önkormányzati testület, mely a lakópark nevét kiválasztotta, milyen okból választotta éppen ezt. Tán akadt a többi közt egy „harcos” buddhista jógin, aki akaratát a többiekre kényszerítette szelíden: ki tudja? Minden esetre a főkertész komolyan vette a nevet, utánajárt jelentésének, megnézett a neten néhány képet, aztán annak értelmében terveztette meg a lakópark nagy, központi kertjét a kertépítő mérnökkel, vagyis nagyméretű mandalát terveztetett.
A kertészek pedig a terv alapján elkészítették a lakópark szép kertjét.
A főkertész még a színekre is ügyelni látszott: volt ott fehér, mely megkönnyebbült nyugalmat volt hivatva jelképezni; volt fekete, mely a titok, megérzés, belátás és a reinkarnáció színe. Lett a kertben barátságosságot, fogékonyságot, intelligenciát jelző sárga, de narancs, szürke, tűzpiros, zöld, földbarna és ezüstszín is: akár egy valóságos mandalában szemlélhetnők.
Aztán egy nap, úgy fél év múltán, a kertészek, kertépítők is levonultak a terepről, és a napfényes tizennegyedik kerület új lakóparkjára csend és nyugalom ereszkedett alá.

A Férfi augusztusi alkonyatkor tévedt a lakópark mandala-kertjéhez: a lemenőben lévő Nap arany-vörös fényekkel színezte a kertet (ezek Amitábha dhjáni-buddha színei), ezért – minthogy ismerősünk harminc éve gyakorolta már magát a buddhista jógában – a Férfi a nyugati mandalakapuhoz ment, ott akart besétálni a kertbe. „Amitábha buddha kapuja, helyes: hisz napnyugta van…” – mormolta magában.
Nyugalmas lélekkel, színekkel, formákkal eltelve haladt a mandala-kert középpontja felé. Nem minden növénynek, virágnak tudta a nevét, de azt jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy aki a kertet építette, értett a mandala titkaihoz.
Tűzpiros virágok jelezték az emberi létforma néhány tudatállapotát: rettenthetetlenséget, hatalomvágyat, az örök változékonyságot és a szerelem fájdalmas örömét. Odébb az egyetemes nagy gyógyulás és az érzékenység rózsaszín virágai díszlettek. Hegyes, dárdaszerűen fölmagasló narancsszín virágok az önfegyelemre, az életerőre, de a becsvágyra és a belső megérzésre emlékeztettek.
Miközben a centrum felé haladt, érezte, hogy tudata egyre összpontosítottabb lesz, belép a dhárana állapotába, egyhegyűvé válik.
Egy ideje már különösebb erőfeszítés nélkül jutott a dhjánába; bár tudni nem tudott semmit korábbi inkarnációiról, de egyre szilárdabban hitte, hogy valamikor, egykor, tudhatatlan időben, a jóga útján messzire juthatott akkori tudata. Valamilyen negatív karma következtében azonban megzuhanhatott, így került vissza az emberi lókába, de hasznos karmákat is hozhatott magával: így gondolta a Férfi.
A kert középpontjában megállt, elvégzett néhány prána-gyakorlatot, aztán könnyű lótuszülésben a földre telepedett, és hozzáfogott a meditációhoz.
És ekkor az a gondolata támadt: "Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám gondolkozásomat?"
És úgy tett.
Aztán ezt gondolta: "Mi volna, ha most lélegzetvétel nélküli révületbe merülnék?"
És úgy tett.
És elméjét erősen megőrizte ebben az állapotban, és egyszerre – semmi sem változott, nem csaptak le villámok, nem nyíltak meg az egek csatornái – úgy érezte, hogy fölébe emelkedik az általa ismert világnak.
És azt mormolta magában: „Om. Manasz, buddhi, ego, érzékek nélkül létezem. Sem fül, sem nyelv, sem orr, sem szem, sem bőr érzéklete nem zavar meg: fénylő, igaz Üdvösségtest lettem. Síva magam vagyok!”
És így, ebben a ragyogó állapotban  maradt a Férfi a mandala-kert közepén.

Másnap késő délelőtt találták meg holttestét; sokan rápillantottak ugyan reggeltől fogva, de oly egyenes derékkal, és ajka körül üdvözült mosollyal ült ott, hogy senki nem gyanakodhatott arra, hogy halott.**
Ami azt illeti: nem is az volt.
Eltávozott.

*a mandala szó az ősi India nyelvéből, a szanszkritból származik. Jelentése: kör, körív, körszelet, korong, de jelent vallási, szerzetesi rendet is.
A jóga meditációs technikáinak egyik eszköze: ugyanis a jóginok  elmélyedést segítő különféle eszközöket használnak, melyekre támaszkodva szilárdan megtarthatják tudatukat az egyhegyűség állapotában, meditációjuk tárgyán. Ilyenek a test- és kéztartások, azaz a mudrák, a hangok, vagyis a mantrák, a kézbe vehető tárgyak, mint amilyen a vadzsra és a málá, illetőleg az istenségek vagy a szanszára – a létesült világ - különféle képi ábrázolásai, azaz a mandalák.
Mondják: aki a dhárana – a figyelem összpontosításának – tudatállapotában belép egy mandalába, aztán a dhjána -  a tudat mély, éber – állapotában végigjárja a hat világot jelképező köreit,  középen a szamádhi állapotába, a nirvánába jut.
**aki azt hiszi, hogy az ilyes halál fantáziám szülötte, annak azt mondom: nem! Nagyon nem! Láma Anagarika Govinda, az Árya Maitreya buddhista rend alapítója éppenséggel ily módon távozott el. Tudom, mert….
Szóval tudom.