ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

...A vonat döcögi búcsúnk.
Percről percre távolodsz.
Vörösen suhannak a dombok,
S remélem, még egy régi dalba kezdesz,
Mielőtt kilépsz a néma állomásról,
S kék szemeddel új utakra indulsz.

Itt benn: üres, dohányszagú kupé.
Nyúló árnyad még neonfénybe
Nyúló árnyam kiflije,
És te új karokba
Majd kacagva hullsz.
Itt hagytál életem füsttől sötét kupéjában,
Liám.

Már megint az illatos színű tájak,
Idegenné suhannak,
Új utakra megállíthatatlanul visznek.
Minden idegen.
Azt hittem, otthont találtam,
De hamuba sült pogácsa nélkül küldesz
A messzi idegenbe.

Vándor vagyok újra,
Fehér ingem újra lobog a szélben,
De arcomon már gyűlnek a ráncok.
Megfáradtam.

Vörösen lángolnak a dombok
- Hajad máshol kócolódik a szélben,
Ami az én fülembe most hidegen, vágón
A változást dúdolja. -
Az ég kékje idegen,
Szemed más tavába néz valahol
(Az enyém csendes, szürke néma tó)
Egy víz alatti, távoli világban.

Suhannak a gyárak, amikben
Tán épp Isten arca készül,
Még nincs kész, s a torzó
Kacag, kacag, kacag.
A kis zsiráf didereg, benézne,
De nyaka soha nem érhet a gyár
Ablakáig: nyaka eltörik, ha
Ily magasra nyújtja.
Fázik egyedül.

Az elsuhanó jegenyék közt
Ki-kivillan a távol,
És én csak távolodom emlékké
A fák sorai mellett -
Távolodom.
Arcom a kupé ablakában
Egyre homályosabb, távolibb.

A Duna köveiről a hamut
A szél lefújja -
Vándorútra kel a pernye,
S a rakpart magányosan
Ásít a két alak után,
Majd elalszik,
S új napra ébred.
Sötétedik.

Besötétedett.
Szemedbe jövőt képzeltem,
A kékség megvakított,
S most sorsát veszítve áll
/Egy dalban, amit többé
Senki nem dúdol/
Kis házunk, s örök álmot táncol
Meg nem született gyermekünk
Egy soha meg nem épült kandalló mellett.

A korhadt fatörzs utolsó ágán,
A másik, életért küzdő ágon
Egy kis levélke nő:
Erezete négy ember -
Szójáték fölé hajolnak, és mosolyognak
De az ág elszárad, s a levél
Avarba hull, hogy ott tavaszt álmodjon
Örökké.

Üres kupé. Dohányfüst.
Elmentél, Liám.
Figyeltelek.
Figyeltelek, de mégis
Közös sorsot képzeltem szemedbe.
Csak egy pillanatra néztem le
Leégett cigarettámra a hideg utca
Esti sarkán,
És közben
A sorsbolt végleg bezárt.
Polcain a játékok
- Halva született gyermekek
A méz lassan csappá dermed,
S csöppje soha nem hull már
A poros linóleumra.
Egy képzelt élet hasztalan
Kellékei várnak ránk örökké,
Porosan, Liám.

A dombok vörösen lángolnak a kék Hold alatt,
Arcom sápadttá világítja ezen a
Hullámtörő éjszakán, és én
Hagyom, hogy a szél
Borzolja a hajam, amint
Állok a vonatfolyosón,
Szememben szemed hazug igézete,
S csókjaid illata dúdolja fehérré hajam.
Nézem a távolt.

Mi vár rám?
Magam vagyok megint,
Altatóm hangjait elfújja a szél,
És én a mező közepén
Állok kitárt karokkal -
Mi jöhet még?

Előttem a régi földút,
Csak egy lépés -
Közös dalunkat még fütyülöm:
Mi vár rám csillagtól csillagig?
Elindulok.
Elindulok újra ölelkezni a széllel,
Fürödni a Holddal.

Új bálba megyek, fehér ingem
Száz álmot hív táncba az évek során,
De már nem érzem a hegedűk hangját,
S a forgatagban
Csak botladozom,
Szívem helyén új álmok,
Új éjszakák fognak dobogni,
De még csak állok...

Lábam előtt nyílik az út.
Lépek egyet.
Mi visz előre?
A tér. Az űr. Távoli csillagok.
Hallom hívó zenéjük.
Hegedű.

Mi hajt?
A tér. Az űr.
A fojtó üresség,
Amit korábban bevilágított
Egy kép egy nem létező,
Szárnya szegett angyalról.
Elindulok.

Elindulok, de még
Hazug fényed egy altatóval a szélnek adom.
Rajtam újra régi, kopott fehér ingem,
Hajam borzolja a szél,
S az útra lépek.

Újra vándorútra indulok,
Üres tarisznyával,
Zsibbadó nyakkal,
Mellyel már nem látok a jegenyék fölé.
Egyszer tán elérem a gyárat,
S álmodba fúlok hallgatag.

Elindulok az idegenbe újra
/Így emlékezz rám/
Elindulok, s fényed Holddá dúdolom,
Lia.

(2005)