ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az Ajtócskafalván átrobogó jégvizű kristálypatak, a falu előtt még sandán szagló, furcsa habzású maxi tárolókkal szegélyezve folydogált. Illatát messzire vitte a szél, a jobb és bal oldalon magasodó hegyoldalak, virágos erdők szagának fanyarítására.
Hogy mit kotyvasztottak, azokban a magas gátakkal körülvett medencékben, örök homály fedi. A turisták is ritka levegővétellel óvakodtak, hogy a töltésről be ne csússzanak a rotyogó akármibe. Ha kicsit feljebb nincs a rókaprém farm, teljesen természetellenessé vált volna az erdei levegő. De ott, biztonságos elemózsiával, naponta többször tömött, növekvő eleven rókaprémek gondoskodtak, a szellő kiegyengetésről.
Biztonságosabban bár, de rabként tengették beszabályozott életüket, hiszen prémük norma méret elérése után, rájuk nehezedett az elelevenítlenítés kikerülhetetlen szakasza.
A környék nyüzsgött a turistáktól, tele volt a kemping összes kis háza, és a jókora sátorverő terület is. Úgy látszik, az erdő és az a duzzasztott, néha jéghideg patakoknál dermesztőbb vizű tó mindent ellensúlyozott. Bűzt, fortyogást, rotyogást, vegyi bármit.
A völgyek úgy találkoztak, mint utcán az emberek, havasi legelők és összefüggő erdőtincsek szegélyében. Ott volt a falu is, Ajtócska, ahol, akár a folyamatosan kiegészülő termeszvár, úgy épült egymásra, a kapualjak asszonyseregének szoknyaaljakat lapító kotyogása.
Itt kötelező volt a népművészet, ipari sorozatgyártásban hímezték, akár bekötött szemmel is a vidék márkajelét. Blúzokat, ingeket, zsebkendőket és mindent.
Az asszonynép, keveset töltött a házban, ripsz-ropszra főztek, mert a hevenyészett standokon - amennyiben néhány faágra akasztott vállfát annak lehet nevezni -, csak gyűlt a portéka. Meg kell adni, vitték mint a cukrot. Jobban kerestek minden bányásznál, és a tíz évet betöltött kislány - előkötés és horgolás tanulmányok befejeztével - máris képes volt beállni, helyesebben beülni az alkotók közé. Locsogtak, kotyogtak mint a csibék. Rutinmozdulatokkal vitték vászonra - oda sem nézve -, a hirtelen kitalált motívumokat. Nem volt két egyforma alkotás.
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Meg kell adni, minden alkotáson egymásra zsúfolt virágok hemzsegtek, mint általában a nyitott női lélek. Szalkáné volt a kivétel, aki félóránként, “Egy percre berohanok megkeverni a ragyogó szépre nőtt semmit” kamu mondat után, halkan, hogy senki ne hallja, fejét csapkodta párnákkal fedett asztalába. Bőgött néhány másodpercet, aztán visszarohant.
Az ő élete így telt, mert kilógni nem lehetett az alakzatból. Azon a tájon, aki nem szereti a varrást, az a társadalomból kirekeszteni való nőszemély. Ő képtelen volt, végtelen csodának felfogni az üldögélést, büntetlen pletykát és egész napos, hímző "szórakozást", bár nőtársainak ez az agész hihetetlen szerencsét jelentette.
Lapátolni szeretett volna, vagy egy csirketenyészeten tojásokat szortírozni. Ugyanúgy nevetett, mint a többiek, igyekezett az elvárásoknak megfelelően, magas frekvenciájú, túlgyorsított hangon beszélni. Ám, mikor két leánya közül, nyolc esztendős korukig egyiket sem tanította meg az alap kötésre és horgolásra, valami elkezdett - a habzó tárolóknál is orrbirizgálóbban - szaglani.
Lányai szenvedtek, amiért nem ülhettek, hajnaltól sötétig a kapu előtti padon, textíliával, tűvel kezükben. Nem is értették a mama szívtelenségét, aki a kötelező beskatulyázást kikerülendő, nem engedte őket kézimunkázni. Egyetemi diplomát szánt nekik! A ranggal törjenek ki a padkeserítők kontyos hadából. Rabszolgák helyett, legyenek maguk urai!
Mindketten jeltelenül érettségiztek, és irdatlan alapterületű televarrt vásznak árából diplomáztak le. Közvetlenül Szalkáné megnyugvásának bekövetkezte után, lányai falubeli legények diplomás asszonyai lettek. Ámbár, az elsajátítottakat kamatoztatva, nagyon hosszú kimaradt hímzéstanulás után, ráhajtottak és behozták a lemaradást.
Bár kapualj alatt, kispadon gyártották maguk műveit, de a forgalmazás menedzselésében, utolérhetetlenül leköröztek, minden cérna mozgatót. Előbb csak néhányan, majd az egész falu betársult, igen csendesen.
Szakkáné, aki a tűszurkálós lefetyelés egész napi robotját kényszermunkaként élte meg, azzal szembesült, hogy mások legnagyobb örömére, saját jobb sorsa érdemesített lányainak tényleg ez a vágyak netovábbja.
Legalább a rókaprém farmon helyezkedtek volna el, valami vezetőbeosztásba, de nem! Megmaradtak ősanyáik lenvászon, virágos levélpöndörítői.