ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Feloldozást vártam...
korholás lett bűnöm ára,
megfizettem érte
lehulltam a konyha kövére
- megtaposott félpengős -,
kiért tisztes derék lehajolni rest.
Isten nézett le rá rám egyszülött fiára.
Tudtam világot megváltó szenvedés,
amit magamban hordok.
Tiszta csengésű szavak a jóra,
mely termékeny talajba hull.

Anyámat lestem, ő meg engem.
Kizártuk mindketten az ég Urát
akár elítél, akár felment.
Ő papolt, mint földi helytartója,
én meg hallgattam, mint a sír.
Bűneim súlyát vette számba,
egészen belesápadt szegény,
mintha ő tett volna
rossz fát a tűzre.
Nem én.

Pironkodtam.
Fájt a szó, amit egy szál virágért
fejemre olvasott magából kikelten a szomszéd.
Megloptam őt, nem tagadom
és szentül hittem, jót teszek.
Lelki üdvöm ma is az a rózsa.
Emlékszem, a szégyen arcomra fagyott,
belül meg égetett. Fájt nagyon.
Megtörte sarjadó büszkeségem.

Pedig neki szántam,
anyámnak azt a rózsát,
-én a kis kölyök-
mikor még le se téptem,
csak gyűjtöttem
a bátorságom hozzá,
hogy nagynak lásson,
aki nem jön haza soha üres kézzel.
-Pedig névnapja se volt...-
úgy hoztam, boldogan,
ahogy ő hozta mindig apró ajándékait
csendben,
észrevétlen.

Csak néztem rá,
tiszta felhőtlen szemében
ott voltam vele együtt,
egymásba kulcsoltan,
ő könnyekkel, én vérző ujjaim közt
a szál rózsával.
S a szó, amit nekem szánt,
galamb-szelíd lett
mint a leszelt kenyér,
mit megosztott velem,
mikor látta, hogy éhezem.
Szinte már sajnáltam.
Nem éreztem bűntudatot,
se szomorúságot.
Feloldozást vártam.

Most tudom már,
hogy boldog volt ott,
-érte bűnhődtem-
s nem fájt, az se, hogy korholt,
-Isten megbocsát érte-
súgta s belepirult egészen...
mint a kezében
az a lopott rózsa.