ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Édesapám, vegye gyorsan a puskát és lője le! Jön a kalapos ember!
- Veszem én kislányom, de miért lőjem le?
- Ugyan már apám, nem emlékszik mekkora árvizet csinált a múltkor, mikor azt a vizet a kalapja karimáján is idehozta a tóból?
- Hinnye, a bükkfa szívarát neki! Szóval ő szárította ki a halastavat?
- Igen apám, de az a kisebb gond, emlékszik, az egész faluból uszodát csinált! Idejött, megemelte a kalapját, rám mosolygott és zutty a falura a tó vize. Mert tudja, megmondtam neki, hogy amíg a nagy vizet ide nem hozza, nem leszek az övé. De ő megtette!
- Hadd el lányom! A kutak is ki voltak száradva, meg jól is jött a termésre. A beton is puhább, mint az a tikkadt, halott szöcskenyáj, kikopárult temetője, amivé az egész határ lett volna, ha nem locsolja meg olyan szépen.
- Apám vigyázzon! Lője le, mert a zsebkendője után nyúlt! Tudja, nem akarok az övé lenni. Mondtam is neki, hogy látja-e, amott a távolban azt a nagy hegyet? Csak a körvonala látszik innen a pusztából. Amíg ide nem hozza, nem leszek az övé! Mit nem mond erre a kalapos ember? Hogy a zsebkendője négy sarkán idetranszportálja. És most kalapot emel! Látja? Mosolyog ránk, meghajlik, integet és a zsebkendője után nyúlkál. Lője már le apám, legyen olyan aranyos, mert nagy gyorsasággal, nagy bajok lesznek keletkezőben!
- Na kislányom, előbb tisztázd vele, mi a helyzet! Mondjuk, mondd meg neki, hogy sosem leszel az övé.
- Ez olyan makacs, hogy akkor azt mondaná, most van sosem, vagy ki tudja mit találna ki, de azért próbálkozzunk. Kalapos ember, hé kalapos! Ne lengesse már a zsebkendőjét, legyen szíves, rakja vissza a mellényzsebébe! Ott a mázsa, álljon rá kérem!
- Szeretem, mikor ilyen szépen mosolyog, azt is, hogy mindent rám hagy.
- Köszönöm, nagyon kedves!
A kalapos ember lépett egyet, fel a mázsára - a mérlegre tetszik tudni -, amit egy pillanat alatt elnyelt a föld.
- Apám, mondom, ott van a zsebkendőjében a hegy!
- Ne hülyéskedj kislányom! Nagy meló lehetett neki a halastó kiszárítása, de az a hegy sokkal nagyobb még a tónál is, nem lehetett csak úgy idehozni egy zsebkendőben.
- Még ha csak zsebkendő lenne, de tudja, négy teljes sarka van neki!
- Minden zsebkendőnek négy sarka van, ezen most ne civódjunk!
- Lője le, legyen szíves, édes jó apám!
A kalapos ember a zsebkendőjét nézegette, jövendő aráját mustrálta tetőtől talpig és a már - ipamuramnak gondolt - apjának odaszólt.
- Jut eszembe, kérem szóljon a kondásnak, gulyásnak, pásztornak, valamint libapásztornak, hogy a jószágoktól és saját maguktól mentesítsék a legelőt!
- Tegye apám, amit mond, majd lője le nagyon gyorsan!
- Lányom, ezt nem lehet lelőni. A puskagolyó, tudod, olyan hatvan centiméterre megy be a döngölt földbe, ha ennek a zsebkendője így tele van, akkor lelőhetetlen. Emberek, nyomás ki a legelőről gyorsan!
Sürögtek, pörögtek a vágtató libaseregek, marhákkal és disznókkal egyetértve, mint még sosem látták korábban. Majd a kalapos ember mosolyogva megemelte kalapját, kitárta zsebkendőjét és egy lebbentéssel odadobta a hegyet a legelőre. Nagyobb volt annál, így aztán három falu hegye lett, ami egy pillanat alatt nőtt oda magát. A szájtátás után, elkezdtek helyzetet felmérni és jövendő ipamuram, nagy megelégedéssel nyugtázta.
- Lányom, látod mennyivel nagyobb mezőnk van és havasi legelőnk is lett, egy ilyen alföldi faluban, gondolnád? Sosem gondoltam volna gyerekkoromban, ekkora hegyet még nem is láttam közelről.
Megszólal a kalapos ember.
- Ahonnan ez a hegy eljött...
- Úgy érti, maga elhozta a zsebkendőjében, annak négy teljes sarkában? Ott most mi van éppen?
- Nem látok én sem át a hegyen, de várjon, felnézek arra a felhőre, aztán vissza a hegy helyére. Sopánkodnak az emberek, ők még nem láttak olyan lapos területet, keveslik a tisztán maradt legelőt. Mások viszont nagyon örülnek, hogy nem kell többet hegyet mászni. Ők is leginkább legelőnek és kaszálónak használták ezt a hegyet, amit most, a zsebkendőm négy sarkán idehoztam, kedves jövendőbelimnek. Mint tudja, ez volt az ő kérése! Meg is kapta nászajándékba. Leszel-e enyém galambom?
- Látod ezt a marha nagy hegyet, te kalapos ember-babám?
- Igen galambom!
- Menj és hozz gyopárt! Míg azt meg nem teszed, én a tied nem leszek!
- Ipamuram, ha meg nem sértem, szedjék össze a traktorokat, tisztítsák ki a határt. Jövök a gyopárral, a kalapom tetején hozom!
- Édesapám, lője le nagyon gyorsan, most nincs föld rajta, nála, benne! Ha a karimáján egy tavat elhozott, akkor belefulladunk a gyopárba!
- Kislányom, módosíthatnál az álláspontodon...
- Kalapos ember, egy, azaz egyetlenegy gyopárt legyen szíves hozni, de nagyon sebesen, lótva-futva, mérem az időt! Három század másodpercet kap.
- Azt a gyopárt, a két század másodpercem, egy századán is elhozom, mégis az enyém leszel! Ott van a kezedben, meghoztam közben. Mondd édes galambom, leszel az enyém?
- Nem leszek kalapos ember, csak ha elviszi magát a ragya!
- A ragya, a körmöm feketéjének a kitisztulásával is elvisz engem, mégis a tied leszek édes galambom!
Jött a ragya, átölelte, jó messzire repült véle, szavatartó ember volt! Ám de visszajött a ragya, vigyorogva csobbantotta arcocskájába a kérdést.
- Leszel-e a galambom?
- Én a tied? Amíg a kalapos embert vissza nem hozod, nem leszek, utána sem biztos!
A ragya térült-fordult, a kalapos ember előkerült, de soha többé nem engedték sem kalapját, sem zsebkendőjét használni. Nem jók azok senkinek, szolgáljanak mást, hiszen ő már úgy is az övé lett.