Krumplikása
A tálalásnak sok ideje nem volt,
de falatozni közénk ült a mennybolt,
a döngölt földön elültek a léptek,
megtisztelve a mélytányérnyi étket,
majd levegőzni kezdett az a sárga,
a tányér pereméig húzott krumplikása,
aztán az Édes keze irgalmával,
pár koncentrikus kört írt a kanállal,
volt illata, meg enni is volt kedvem,
kis csippentéssel belekerekedtem,
de értettem az adakozó kézből,
hogy hibádzik a fölség az egészből,
és jött az egy tál égbe mártott szaftja,
a zsírban megfuttatott vöröshagyma,
a kanál lassan adagolta körbe,
hogy barázdáim csurranósra töltse,
az evésnek már volt valami forsza,
csak körbe-körbe, s beljebb sort a sorra,
csak pörgettük az üresedő tányért,
az idő gyors volt, de a világ ráért,
a jókedv főzte, sohasem a kényszer,
így egyszer sem volt szegényes az étel,
s mert éhes tányér nálunk soha nem volt,
a vacsoránkra rákapott a mennybolt.
- Mityka alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges