ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Hány rendszert is élt meg ez a történet? Papíron kettőt, a valóságban mint bútorkárpit-gyűrődések, újból régibe, régiből újba változtak. A nagy, kócos fejű relativitáselmélet legjobban épp ennek interpretálására alkalmas. Mindenesetre a „váltáson innen, váltáson túl” kijelentés első szakaszára érdemes gondolni. Az ordas deportáló és a csendesebb, fagyoskodtató időszak kellős közepére.

Nyár volt, és a hatvankét nyári szabadságnap különös privilégiumnak számít az oktatásban. Igaz, a hozzá nem szokottat egyetlen csendes órácska a szomorúfűz hajlott ágára görbít, sudár egyenesből. Azt a nyarat is megcsonkították, mint majdnem mindegyiket. Ám ezt teljes két hónappal, mikor a vezetés úgy döntött, hogy az egymás mellett állók árnyéka átmenetileg ellentétes irányba mutasson. Férjet, feleséget külön, több száz kilométerre egymástól okították arra, amit úgyis tudtak, a tanfolyamnak nevezett időrabláson.

Tizenhat éves lehetett a csemete, már fogszabályozók nélkül, illedelmesen kezét csókolommal köszönve még a szomszéd férfiaknak, azok roppant zavarára. Bakfisból bimbózott, sőt hirtelen nyílott ki zsenge leánysága. Egy nagynénire bízták, aki magas szárú, fűzős cipőben járt nyár közepén is, a maga Balambérjával. Emez öltönyben, kalapban, nyakkendőben, még a strandi medencék partján is, mert úgy illendő… Vicuska sosem csintalankodott, szabálykövető magatartással tanult meg mindenkor mindent, színjeles bizonyítvánnyal boldogította szüleit és magát.

Reggelente, hogy hasznosan töltse idejét, a nagynéni és nagybácsi legnagyobb megelégedésére a panellakásuk előtti paradicsom, paprika, és néhány tőnyi burgonyaültetvényt gyomlálta, pár szál virággal együtt. Bevásárolt, főzött, mosott, takarított, igaz csak kuktaként és segéd gyanánt, de odaadással. A sikerélmény, vagy jutalom, minden este egy homlokára cuppantott puszi formájában érkezett, és néhány nap után, a meghatározhatatlan keverék Vándort is szobatársul fogadhatta.

Teltek múltak a napok, és az unalom módszerváltással telepedett rá, mint saját nyomasztó árnyéka. Minden nap kapott leveleket, válaszolt is azokra, de a huszonhetedik kiolvasott kötet után, felsikoltott benne: „Nyár van!”

Előbb a közeli parkba kért engedélyt lesétálni, majd a vár környéki bozótosba, lány barátaival. S egy nap, képes volt szürkületig odamaradni. Ica néni éjjelre is fűzős cipőben maradt, hogy elbírja ezt a kicsapongást. Élete végéig nem értette meg Balambért, aki nyugodtan horkolt akkor is, ráadásul kalap nélkül. Másnap a szigorú letolás ellenére, engedély nélkül ingázott le a folyópartra, és az előző napnál ijesztőbben, szégyenteljes fürdőruhára vetkőzve egy kiterített pléden süttette magát.

Valami korhadt hidacska nyikorgása törte meg a csendet, a napfürdőző társaság körül, amin egy kottatartó mappát hóna alatt szorongató hátizsákos srác baktatott át. Lepakolt, kirakta saját plédjét, elmélyülten kottát olvasott, aztán hátizsákjából kiemelt két súlyzót, bemozgatta magát, majd elterült hasmánt, mint akiből kifogyott az üzemanyag.

Attól a naptól, minden agyaras korholás ellenére, Vicuska ott tanyázott henyén, reggeltől estig. A bevásárlást, sütést, főzést, takarítást, gyomlálást, mások szökdécselő örömének hagyta. Világért nem adta volna fel törzshelyét, sem fürdőzésre, sem egyéb tevékenységre. Lassan, barnából sötétbarna, sötétbarnából, szinte fekete lett. Nézte a súlyzózással vegyített kottaolvasást, míg nem egy napon, kissé megrongálódott trombita került ki a hátizsákból.

Tehát nem csak zeneértő, erős és nagyon vonzó, de igazi művészlélek is! Néhányszor elfújta a szilenciumot csodálatos hangszertudással, és némely egyéb, sokszínű, ékes dallamot.

Egy szót sem váltottak a sok hét alatt. Vicuskát már-már az sem tudta zavarni, hogy átmeneti gyámjai a teljes züllésbe zuhanót látva benne, éjjel-nappali önmarcangolást folytattak. Vajon mit ronthattak el ilyen rövid idő alatt? Majd az utolsó napon jeladás nélkül lépett oda Andris, a zeneértő súlyzóművész:

— Szia, most indulsz haza ugye? Add a kezed, elkísérlek!

A szokásoshoz képest vérlázítóan későn ért haza. Már szinte teljesen besötétedett. El sem tudták képzelni, miért nem ordít róla a szégyen. Egy „bocsánat, elnézést” vagy gyors „sajnálom, többé nem fordul elő”-t sem mondott, csak irritáló vidámsággal ömlesztett boldogságot.

— Hát ilyenek ezek a mai fiatalok, Balambér! Szemtelenek és piszkok! Látod, ez a kis szemforgató is, hogy tud örülni a bánatunknak…

Pedig Vicuska nem foglalkozott velük, sem bánatukkal sem örömükkel, csak valami olyasmi dúlt benne, ami épp életkorához illett.

Néhány nappal később szüleivel két hetes utóvakációra távozott, de a románc nem szakadt meg. Andris az érkező vonatot a szülők meglepetésére trombitával várta a peronon.

— Hát elkezdődött, kedves — mosolygott papa mamára. — Kicsit jobban oda kell figyelnünk rá, mint eddig, pedig az ember azt hinné, minél kisebb a gyermek, annál több odafigyelést igényel. Emlékszel még?

— Emlékszem — mosolydult el a párja, és egy csillogásában mindenről visszaverődő, helyszíni csókkal nyugtázta lányuk felnőttkorának kezdetét.