ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A kotlósok előrelátásból mindig a legmegfelelőbb helyet választják költésre, ami általában, valahol a konyha sarkában egy félkosárnyi szalmában gazdaasszonyuk készítette költőhely. A kivételek mindig erősítik a szabályt. Emlékszem, amikor szomszédasszonyunk mesélte, hogy három kiscsibével kotkodácsolt elő a - bő hónapja eltűntnek gondolt, közben kotlóvá lett - tyúkja. Tyúkanyó lett belőle.
Azonban egy eset, amelyről egy köztudottan szavahihető szomszédom, köztudottan szavahihető szomszédjának, igencsak szavahihető szomszédja mesélt, mindent üt. Való igaz, hogy a kotlósok zöme, ha nem is a kimondottan mesterséges bemocskolódás árán szerzett szutykot kedveli, de a patyolat higiénia híveinek sem mondhatóak.
Történt ugyanis, hogy egy magának tiszteletet kikönyökölt, derékból és nyakból egyenesen álló, a fogpaszta műmosolyt plasztikailag arcára krémezett nehéz természetű, de könnyű sorú hölgy, akit a környezete egész egyszerűen ki- és beszámíthatatlannak írt le, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az egyik álmatag délutáni andalgásában a fejére telepedett a kotlós.
Elsőosztályú költőhelynek találta a különösen rendezetlen, mások által eredetinek vélt - koránt sem alul művelt, csak - amolyan szitakötő mentalitású hölgy haját. Igaz, így a szitakötőket bántjuk érdemtelen udvariatlansággal, hiszen a költőhelynek fején helyet biztosító hölgy, sem szitát, sem egyebet nem kötött, legfeljebb az ebet a karóhoz, azt is természetesen elméleti síkon.
Nagyon szeretett semmit sem csinálni, egyáltalán a csinálni szó is görcsbe rándította. Nála jobban senki nem tudott szakembereket kritizálni, ám ő csak mások tanácsaiból épített gondolat-téglákat volt képes lerakni. Kétségkívül magabiztosabban és harsányabban, a retorika művésztét közel, s távolban senki nem űzte.
Villámokat szóró szemekkel, könnyed csípőmozdulatokkal bizonyította be egy golyóstollról, hogy az zebratojás. Ezt addig a pontig, míg maga is el nem hitte, akár teljesítménynek is tekinthetnénk, hiszen a lusta, semmihez nem értő emberek, nemegyszer sikeresen győztek meg „igazukról” majdnem mindenkit. Ők általában tudták, hogy szót csűrnek és hazudnak. Fején fészket hordó, belső meggyőződéssel állította a zebratojásról, hogy az hajcsat. Hogy a zebratojás nem létezik, próbálja meg valaki bebizonyítani!
Telt, s múlt az idő. Nyájas mosollyal köszönt mindenki előre. Hasonlóan, arcizmokat nem kímélő nyájassággal fogadott minden köszönést. Senki nem mert szólni, ugyan már, hogyan került a fejére az a kotlós fészkestől?
A fészek natúr a fejére nőtt - hiszen saját haja volt -, de a kotló izgése-mozgása mégis felkelthette volna a figyelmét arról, hogy nem stimmelnek a dolgok a nyaka fölött.
Általában délig, délutánig aludt. Szorgalmasan embereket látogatott, szigorúan és következetesen a kölcsönösség elvének teljes mellőzésével. Olyannyira, hogy mikor valaki délután fél egykor, negyvenhat másodpercre egy levél beadásának erejéig zavarni merészelte, ágyából kiugorva, úgy mezítelenül vágta ki az ajtót és sikított az arcába: "Nem hívtam ide vendéget, nem jelentkezett be hozzám senki!"
A váratlan vendég, aki negyvenhat másodpercet maradt, maradt volna száznegyvenhat percet is, ha az orrára nem csapja az ajtót.
"Csúcs! Milyen profi módon koptattam le ezt a szemtelen betolakodót. Ezentúl állandóan meztelenül nyitok ajtót, ha még valaki rám mer törni."
Nem mertek. Bár akadt, akit mezítelen teste érdekelt volna és olyan is, akit érdekelt. Megjegyzem, a bebocsájtás nekik is szigorúan a „l’amour” idejére szabatott, aztán nyomás kifelé.
Mellőzte a felesleges piperészkedést. Kotlónk esőben vízhez jutott, szemezgetett a hajából mindenféle odapottyant szemeket. Abban a lázas állapotban mindig talált ott tökéletesen, megfelelő étket. Egyszer, egy óvatlan pillanatban, Levente úr felesége elszólta magát.
- Milyen érdekes új kalapod van, drága Zsuzsikám!
- Kedves Gyöngyikém, alapvető tévedésben vagy! Filozófiai hozzáállásom és egészségkutatási nézeteim, a kalap viseletét egy az egyben haszontalannak és helytelennek tartják. Nem engedi tisztességesen a fejbőrt szellőzni. Különben is fejdíszem, mint látod, ezzel a homlokomra balról jobbra hegyesen tekert szépségkunkorral ékesítem.
- Elnézésedet kérem, kedves Zsuzsi!
- Semmi elnézés, nincs miért, hiszen barátok vagyunk nem? - sziszegte a mindentudásában rendíthetetlenül meggyőződött, jó beszédű Zsuzsa - Papucsállatka, indulunk, nem érünk rá idegenekkel foglalkozni!
Szólt egészen sajátos, Zsuzsikás bájjal becézve addigra állandósult barátjához.
- Fél óra múlva meglátogatunk benneteket, négy-öt órát maradunk, akkor elmondhatjátok ügyes-bajos dolgaitokat.
- Jaj, köszönöm Zsuzska! Mi is meglátogatnánk valamikor...
- Talán a következő évezredben rögzítünk, egy mind a kettőnknek megfelelő, három perces időpontot. Én azt hiszem, nektek is sokkal tartalmasabb az én jelenlétem a ti otthonotokban, ahogy azt lelki szeretettel teledongjuk.
- Zsuzsika! Megmozdult a kalapod!
- Ne kalapozz már, drága Gyöngyikém. Hidd el, soha nem viseltem kalapot!
Papucsállatka, ki- és beszámíthatatlan kedvesének szolgája és védője, illedelmesen kézen fogva megfordította, az arcára egy nagy puszit cuppantott, majd az első mellékutcába rántotta. Bűbájos bókokat szórva szemeivel, ellensúlyozta a kotlós távozását kikelt csibéivel, amiből Zsuzsika semmit nem vett észre.
- Drágaságom, valamilyen pernye hullott a fejedre. Egy pillanat leseprem -mondta Papucsállatka. Bölcs világlátású, majdnem feleségének lába elé vetve magát, majd néhány egyéb önjelölt címe mellé és odasúgta.
- Drágám, te vagy az empátia tudományok doktorainak a doktora!
Zsuzsa már csak dühében sem billegett haza. Megtapogatva a fejét, másfél hónap fésülködéskihagyás után konstatálta, hogy nincs kalap a fején!
- Gyere, Papucsállatka, most azért is elmegyünk Leventéékhez és bebizonyítjuk nekik, hogy nincs és nem is volt kalap a fejemen! Leventének nem muszáj, azt hiszem ő okos férfi, de a feleségének feltétlenül. Nézd, milyen aranyos az a csirke!
- Kotlós! Kotlós, aranyom...
- Mi az a kotlós?
- Tudod ő az, amelyik éppen csibéket költött.
- Á, nagyon kedvesek! Azok a kis sárgák a csibék?
- Azok!
- Most, hogy így megnéztük őket, hagyjuk békében élni a vadonélők életét!
- A kotlós nem vadonélő!
- Látom, hogy hasonlít a csirkékhez, de mégsem az, hanem kotlós, tehát valamiféle vadonélőről lehet szó!
- Nem, a kotlós a költő. Olyan tyúk, amelyik lánykorában csirke volt és nem verseket, hanem tojásokat költött, amikből ezek a kis sárga, aranyos csirkék bújtak elő. Ezekből lesz a leves!
- Te, ha átversz engem!
- Mernélek én kedves, volna miért? Te vagy a világ legcsodálatosabb Zsuzsannája!
- Menjünk, bizonyítsd be Levente feleségének vizuális felmérésre való alkalmatlanságát. Azonnal hívj egy taxit, Papucsállatka, értesíteni akarom Leventénét, hogy érkezünk. Észrevettem, hogy egy ideje nem tetszik neki a társaságunk, pedig mi önzetlenül osztjuk meg velük napi öt-hat óránkat, sőt többet is. Állandóan
ásítozik, avval jön, hogy neki munkába kell menni reggel. Ma és! Másnak is kell, te is mész.
Papucsállatka nagyon mélyet nyelt, nem emlékezett, utoljára mikor aludta ki magát. Sokszor olyan volt, mint egy ébren járó holdkóros, aki alszik is meg nem is.
- Miért hívjak taxit, kedves?
- Elsősorban, mert azt mondtam, másodsorban pedig telefonálni akarok!
- Nem vehetnénk esetleg egy mobiltelefont? Az manapság nagyon olcsó...
- Nézd Papucsállatka, én nem szórom a pénzt, lehet, hogy te herdálnád. Különben is, az enyém a pénz, nem a tiéd. Te csak dolgozol, és filozófiai alapon tisztázott elmélet, hogy... Á, ezt te úgysem értenéd! Na, hívd azt a taxit!
A mások által Tamásnak nevezett Papucsállatka elvánszorgott, zokszót sem ejtve. Vajon a szerelem vakította, vagy más? Ki tudja. Gyáva is lehetett, esetleg számító. De mire számított? Valószínűleg szép életre és ez az életforma, úgy látszik neki fedte az említett fogalmat. Megjelent a taxival.
- Sofőr, ugye látja, az utca végén a telefonfülkét?
Jó nagyot nyelt a sofőr, ilyen negyven méteres utakat nem igazán szoktak tőle kérni, de elég esze volt ahhoz, hogy négy kilométert számlázzon. Amint megkapta a nekijárót, eltűnt rendes utasért.
- Gyöngyike, most fél nyolc van, négy-öt órára bemegyünk. Különösebb elvárásunk nincs. Vacsora, ilyesmi nem kell, ne készüljetek semmivel! Elbeszélgetünk éjjel kettő-, esetleg háromig, meglátjuk meddig van kedvünk.
Gyöngyike nyelt egyet, neki is megfordult már a fejében, hogy jó lenne egyszer pőrén fogadni, a folyton folyvást eltávolíthatatlan kényszervendégeket, de egyelőre tartotta magát. Belebájolgott a beszélőbe.
- Várunk, drágám!
- Papucsállatka, hívj egy taxit!
- Mihez kedves?
- Nem hallottad? Megyünk Gyöngyikéhez!
- De ők a szomszéd utcában laknak...
- Igen, és?
Papucsállatka kivánszorgott a térre, fogott egy taxit, visszament és elmentek Gyöngyikéékhez. Csengetéskor csak Papucsállatka és Gyöngyike vették észre, amint az utolsó kiscsibe, egyenesen Papucsállatka kezébe kiugrik fészkéből, felnéz rá, és olyan "mama, mama" csipogásfélét ejt. "Ezt is jól kifogtam" gondolta.
Egymásra néztek Gyöngyikével, majd odaszólt Zsuzsikának.
- Drágám, megint a fejedre esett valami.
- Ezt hogy érted? Soha nem esett még semmi a fejemre!
- Úgy értem, valamilyen porszem, egy picikét le kell sepernem.
- Jó, csak a frizurámat ne kócold össze! Már három hónapja ilyen gyönyörűre fésültem.
Papucsállatka zsebre tette az őt mamájául fogadó kiscsibét, és beszédelgett úrnője után a meghatározhatatlan idejű látogatásra, senki más, csak Zsuzsa örömére.