Különös, őszi este
Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így,
bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül,
végül,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
- akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor, örökre
- búcsúzott.
Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…
Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült előttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve,
- mint egy lepke,
aki párjának elébb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe.
Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána:
meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt,
s mintha az égből integetne…
Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este.
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges