ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

És Ludiszte is arra járt, arra vonszolta meggyötört testét, lelkében azzal a vissza-visszatérő álommal.
És lapockájánál a dudorok is nőttek, növekedtek: szárnyakká lettek valahogy, valahol, valamikor...

Hát így mentek el, mind a hárman, hosszú útra mentek: mentek, mentek, elmentek.
Az ufarzini tengerparton leltek egymásra. Egyikőjük sem tudta, vajon miért vezérelte őket ebbe a bűnös és elrothadt városba a Mindenek Tudója? Ufarzin nem tetszett nekik. Azt hitték, mikor útnak indultak, hogy az életüket betöltő iszonyatból egy szép és igaz városba irányítják lépteiket, azt hitték a megváltás felé menekednek a semmiből, de Ufarzin egyáltalán nem a megváltódás városa volt.
A Tenger, az igen! A Tenger maga volt a szépség tisztasága, az igazság, az út, az élet. A Tenger nem okádott pokolverte bűzöket.
Ufarzin igen.
Ufarzinban a terror, a rémség bűzhödt levegője uralkodott. Éjről-éjre szőke hadak dúlták föl az utcákat, ütötték, verték az őslakosságot. Ufarzinban elszabadult a pokol.

És így, és akkor jött a vihar. Nagy vihar volt kint a nyílt tengeren és bent a város utcáin. A viharzás leple alatt történtek a gyilkos merényletek, a merényes gyilkosságok: csak a mocsok, a szenny, a tragédia.
Hajnalra eltelt a vihar magával. Azt gondolta: elvégeztem, elvégeztetett. Ők hárman meg lent a parton. A parton homok volt, meg hajótörötte-szenny. Hajó törte valahol meg magát a Tengeren, vagy egy szirten, egy szirten, egy szirten; és ott volt a kincsesláda.
Telidesteli briliánsokkal, arannyal, nyakláncokkal, gyűrűkkel, ékekkel.
Közelebb mentek; a hullámok már megcsitultak, a szél megült a dűnéken, a vihar elment máshová pusztítani. Ludiszte már nem tudott inget vagy trikót vagy bármilyen öltözéket viselni, mert szárnyai kinőttek, terebélyesedtek, angyalszárnyakká lettek.
Megpillantották a ládát. A kincsesládát, azt amiről biztosra vélték, hogy az.
"Látod te Lány" - gondolta Hűbele -, "ha velem maradtál volna, most gazdagok és boldogok lehetnénk! De neked nem én kellettem! Látod, ott van a sok kincs, amott a dűnék mögött, szinte karnyújtásnyira, csak csónakért kell menni, átevezni ezen a csekély vízen, kihúzni a partra, és leverni a lakatot, és eladni a fülönfüggőket, nyakékeket, briliánsgyűrűket. Látod, te Lány?" - gondolta Hűbele úr, mert mostanában rákapott a magányos monológra: mindent, amit csak látott, amit megismert megmutatott gondolatban a Lánynak; ébredés után jóreggelt kívánt neki, elalvás előtt jóéjszakát. Így élt mostanában Hűbele úr, csöndben, kifelé csöndben, magában a Lánnyal társalkodva.
Megtanácskozták a dolgot. Kulesch úr már indult is feszítővasat, kalapácsot, fogót szerezni, Hűbele meg csónak után a part vonalában.
Az Angyalszárnyú maradt. Nem nagyon tetszett neki ez a kincsvadászat, másféle kincsekről álmodott ő a csillagszóró éjszakákban: nem is e világról valók voltak, hanem abból a kristálytiszta, éteri világból, ahol a patyolatlány volt: abból a sosem hideg, sosem tüzes égi világból.
Meg valahogy rosszat sejtett. Ebből a mocskos világból aligha kerülhetnek elő tiszta kincsek, csak holmi ostobaságok, gyilkos dolgok, szennyes holmik. Csak hogy nem igazán tudott mit tenni. Részt kellett vállalni a földi jóból, mert szárnyai - bármily nagyra nőttek is - még alkalmatlanok voltak a fölszállásra.
Így aztán csak várt, elálmodozott a Tenger tisztaságon, ami messziről emlékeztette az álmában látott világra. Nem volt olyan, de valahogyan...
Hűbele evezett felé északról, valahonnan elkért vagy elkötött egy csónakot. Ludiszte bemászott, kissé nehézkesen, a szárnyak akadályozták a csúszásmászásban, de valahogy csak bemászott. Bevonták a ládát a csónakba, és kivonszolták a partra. Keletről már Kulesch úr közelgett, jókora szerszámosládát cipelve: kölcsönkérte valahonnan, vagy ellopta.
Húzták - vonták a csöpögő ládát a part homokjában, amíg száraz szakaszra nem értek, akkor kicsit kifújták magukat a parti homokon elterülve a láda körül. Aztán nekiestek: húzták és dobták és nyírták és vágták, míg a lakat, a rozsdás lakat le nem kattant.

A láda fedele fölpattant, kitárult és láthatóvá vált a belseje: rendetlenül összeszórt, mocskos ruhadarabok: gatyák, büdös zoknik, rohadófélben lévő nadrágok, bugyik és lepedők. Egymásra szórt piszok.
Hűbele nekikeseredett: "Ruhadarabok. Mocskok. Bugyik és zoknik. Á..." - és befellegzett egy álomnak.
"Látod te Lány! Még ez se sikerült."
Kulesch úr keményre húzott szemöldökkel nézett: talán a Főnöktől örökölte ezt az összehúzott, szigorú tekintetet, a kefeagyútól.
"Miféle ruhadarabok? Miféle bugyik? Nem látsz?"
"Hisz éppen, hogy látok! Gatyák, mocskos gatyák, ócska holmik!"
"Te megőrültél! Agyadra ment valami? Nézd: nyakék, briliánsgyűrű! Nézd! Kaláris gyöngyberakással!" és sorra húzta elő a koszos zsebkendőket, piszkos melltartókat, nyirkos, átázott harisnyákat. És Hűbele úgy vélte: nyakéket, briliánsgyűrűt, gyöngyberakásos kalárist lát. És hát az is volt. Bizony nem az volt az az.
"Igaz" - dünnyögte Hűbele -, "igaz."
"No, akkor induljatok, csináljatok plakátokat, rakjátok teli a várost velük, délután hatalmas kiárusítást tartunk az ékszerekből! Meglátjátok, ott fog nyüzsögni az egész város. Ufarzin minden lakosa a mi ékszereinkben fog flangálni."

És igen, a város minden lakosa nekiindult a főtéren fölvert sátornak: jött a kántor, meg a kántorné, de még a lelkész is eljött. És Kulesch úr mindegyiknek elmondta a szövegét:
"Uram! Ezt vegye meg a drága nejének, ebben fog a legszebben tündökölni hóbőre. Ez a gyöngysor kiemeli majd hattyúnyakát!" - és egy elócskult inget akasztott a nő nyakába.
Hűbele úr szintén kivette részét a meggyőzésből, miután maga is meggyőződött arról, hogy tényleg kincseket húztak ki a tengerből. Csak Ludiszte hallgatott, csöndben figyelve szárnyai növekedését.
"Látod te Lány, hát mégis megütöttem a főnyereményt, mégis gazdag és hozzád méltó leszek." - mesélte gondolatban a Lánynak Hűbele a történéseket. - "Nézd te Lány, amott a Főkapitány, most tett le egy vagon pénzt, és tényleg azt hiszi, hogy az a gyöngypárta szebbé varázsolja amúgy rém csúnya nejét. Ott meg, látod, az az öreg pasi avval akarja levenni lábáról a lányt, aki lánya lehetne, hogy azt a gyémántgyűrűt húzza az ujjára, és jófajta pénzzel fizet érte. A lány amúgy igazán gyönyörű, látod, kicsit hasonlít is Hozzád, meg tán a kora se több, mint a tiéd, mégis az öreget választja! Hisz csak pénzem legyen, tudom majd Te is..."
És csak jöttek, jöttek és vagyonokat költöttek az emberek a piszkos, büdös, nyirkos ruh'ékszerekre. Végezetül tiszteletteljes sorfalat nyitottak, mert megérkezett a Polgármester a családjával.
Szóval így történt. Délután ötre mindenkin bugyik, ingek, zoknik lógtak, kinek az ujja, kinek a nyaka köré csavarva, már attól függően, hogy minek vélték a ruhadarabokat.
És utoljára, legutoljára két vacak maradt csak a láda alján. Kulesch úr azt ajánlotta, hogy sorsolják ki hármuk közül a két szerencsést, de Ludiszte lemondott róla, így Hűbele és herr Kulesch aggatta magára a két elmocskolódott, felismerhetetlenné nyűtt kesztyűt.
Hat órakor megkondultak a harangok, és egyszerre mindenki, de mindenki úgy érezte, hogy le kell mennie a Tengerhez, mert valami húzza-vonzza oda őket. Talán maga a kéktiszta Tenger.
És ment Ufarzin, ment a Tenger felé, és senki, még a Főpolgármester maga sem sejtette, hogy a Tengerből jött ruh'ékszerek vágytak vissza a Tengerbe, de szabadulni már senki, de senki - még maga a Főpolgármesterné - sem tudott a nyakába, nyaka köré, csuklójára tekert holmitól szabadulni. Sem herr Kulesch, sem a lány, sem Hűbele, sem a Főkapitány. Meneteltek a Tenger fele, végre hosszú idő után ismét teljes volt a demokrácia, mert szőkék és barnák, férfiak és nők, bányászok és bányatulajdonosok egymás után vonultak a csapongó tengerbe, és a Tenger igen-igen demokratikusan nyelte el őket, tekintet nélkül haj-, bőr- vagy szemszínre.
Mire a nap lenyugodott az égről, és a Tenger karjába hanyatlott, Ufarzin üres volt; üres és csöndes.

Ludiszte meg kipróbálta szárnyait, egyet-kettőt csapott velük, aztán fölröppent és szállt: föl, föl, föl a magasba, abba a ragyogó, idegen városba. És odafentről látta meg az írást a falakon:
menjetek el ufarzinból