Jaj-fehér jázmin
( Megj: ... kicsit félve mutatom meg...)
Magamat akartam néked adni,
és vihar sötétjén értem el a kék-eget.
Haragom villám volt,
szívemben tűz táncolt.
(Rebi néne, néne, haj,
banya-lelken ott a baj.
Térj le a földre -
gyenge esőben!
Rebi néne, néne, haj!)
Magamat akartam néked adni,
cseppenként a véremet,
alkonyi fejfák szürke szemébe
leheltem volna életet.
(Rebi néne, néne, haj!
Sárga az írisz, sár-töve mégis vízbe' hajt.
Vadkacsa-gácsér úszik el erre,
dísz-zöld fejére
szállj le a földre,
Rebi néne, néne, haj!)
Magamat akartam néked adni
halkuló esti tücsök-zenén.
Hegedűm sincsen,
citerám sincsen,
nem adtam soha semmit én.
(Május, május, bodzavirágos,
friss legelődön a fű sötét
- sok eső esett,
föld se fogadja -
május, május, akácvirágos,
meghoztad
s elvitted a reményt.)
Vállához értem az éjjeli szélnek,
a hajnal egy vonaton döcögött velem:
Ilyen napkeltét még sose néztem.
Nagy Isten!
- megláttam benne testedet.
Aranyban égtek körben a felhők,
és annak a kéknek -
mennyország-színe lett!
Szivárvány nőtt Aszódon a sínre,
Hatvanban az óra kattogott,
hatot vert szívem,
s hiába fogtam - vitte a reggel
pulzusom.
Így történt, Kedves,
oszlop maradtál,
soha-nem-épült, százszor leomlott házamon,
grádics vagy nékem
pokolba érő, angyal-vezette tév-úton,
hangomban tercelsz,
arcomon felkelsz,
könnyemmel nem peregsz tova,
obszidián vagy fekete éjben,
tükrömnek égő foncsora.
Te vagy a május,
az akácvirág is,
szirmait hullatja jaj-fehér jázmin,
és éppen így,
így megyek Tőled
az elmúlásig.
2010. május-június
- Pongrácz Ágnes alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges