A tetőn bátran állva a jószellemet lesem
hogy segít hátha, de nem: leesem.
Zuhanok, zuhanok, különös huzatok
csapkodják a hajam,
zuhanok, zuhanok, s majdnem földet érek,
félek, hogy megütöm magam.
Talán ez egy talány; hajnalpír alkonyul –
fellebegek, mint nagy felfúvódott parány.
Billegek, billegek, s megállok itt
két szép pillanat között;
az idő, az idő szedi lábát,
elsüvít, s azt gondolja: fellökött.
Vesztegeljek még félúton, útfélen, tévúton sárba?
Nem tudom, esküszöm, esküszöm, nem tudom.
Engedek a szélnek? S míg esőcseppek néznek
nagy szemeket mereszt…
sétálok, sétálok légmólokon
s megfogom az ereszt, de nem ereszt.
_________________
870401bg