ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Hazafelé tartottam.
A metró peronján láttam meg őt.
Az arctalan tömegből kiviláglott -
hullámos barna haja válláig ért.
Mindent megadtam volna, hogy
csak egy pillanatra sáljává válhassak.
Hosszú kabátja begombolva
a végső kérdésre adható,
ezerszer elillant válaszokat rejtette.

A Fantasztikus Történeteket olvasta,
és közben a szerelvény hátuljába sétált,
hogy így tegye teljessé tökéletes csodáját -
egy másik világban világolva lebegett.
Sárga sálja kecses nyakát simítva
bohém árnyakat hajigált
földöntúli profiljára.
Komoly volt, mint aki mindent tud,
és néha-néha elmosolyodott
- még tudott szeretni.

Utána indultam. Árnyékát kaptam el,
s lebegtem, ahogy varázsa
körmeim hegyéhez ért.

Felszálltunk. Komoly, sápadt,
megismételhetetlen arccal
a szemközti ajtóba állt,
sötét háttér elé,
- csak ő volt állandó
a fáradt suhanásban -
s végtelen békéjét zsebébe gyűrve
újra olvasni kezdett.

A tömeg felém sodorta.
Én levettem kalapom,
és kiengedtem kócos hajam.
Néha-néha hozzám ért,
talán csak képzeltem,
hogy belém nézett -
orra vonalát csak Isten húzhatta meg
egy légies vonással.
Aztán már
vele szemben ültem,
s ő a messzeségbe nézett,
megértőn,
bujkáló mosollyal.

A Batthyány téren szállt le,
és én még ültem
mozdulatlanul,
míg a bemondó
szörnyű
rezignált hanggal
már a következő megállóról recsegett.
Felpattantam -
még éppen kifértem a metró
összecsapódó ajtaján.

A tömegben megláttam egy pillanat alatt -
némasága a zsivajba vágott,
glóriája elhomályosította
a vibráló neont.
Egy pillanatra minden megdermedt kedvemért,
ahogy kabátom kabátjához ért,
és én fél méterre tőle
puha ajkait éreztem a számon.

A mozgólépcsőn mögötte álltam,
és tudtam:
fenn vagy a menny,
vagy a pokol vár rám.
Gyengének éreztem magam,
gyűlöltem magam,
megremegtem:
tudtam - sorsom tartom kezemben,
és hét másodperc múlva majd tehetetlenül figyelem,
ahogy halkan koppan a gránitlapokon.
Küszködve, szédült, lázas szívdobogással
számoltam vissza a másodperceket.
Kezét néztem, sápadt, vérszegény,
törékeny kezét,
ahogy a kapaszkodón
hátralévő, üres,
kiszáradt éveim dobolja.

Nem tudtam, van-e még időm.
Hogy lesz-e elég.
Hogy tényleg ő lesz-e,
akivel együtt majd megöregedünk.
Csak rajtam múlott.

Füstölőillatú
kis szobákról álmodtam,
a kiérdemelt, fülledt boldogságról,
a kettőnkké szépült,
kimondatlan csendünkről,
és titkokat lehelő, remegő,
halvány ajkait néztem,
és ahogy libbent kabátja,
sorsom láttam kordnadrágján
szálanként összefutni.

Az illatot éreztem -
az illatot, amire mindig vártam,
és körmei hegyéről Isten
tükröződött vissza,
szempillái közös életünk remegték -
már rég tudta, hogy
most itt leszek,
és így kellett lennie, hogy
ő rám talál.

Láttam, ahogy Párizsban állunk,
és ő a szélben
lobogó hajjal rám kacag.
Álmodó tó-szemei arra a pontra néztek,
ahol minden régi
ócska véletlen értelemre lel,
egy fénylő, álmaimban létező
tisztásra nézett,
ahol barackfák álltak némán
a békében.

A mozgólépcső magába fordult,
ő lelépett,
és futni kezdett.
Így értette meg velem, hogy ez a pillanat
a választóvonal,
amiért megszülettem.
Éjfélre járt.

Éjfél volt, és a HÉV felé futott.
Már erős voltam, és tudtam:
szenvedéseim a fásult arcok között
végre örök,
kiszakadt csodává válnak.
Már erős voltam. Semmi nem állíthatott meg.
A szívem veszett ütemben dobogott.

Felléptem, és
a világ ura voltam.
Ő ott ült, és
csak olvasott és olvasott.
Szürreális hangon indult el a HÉV,
és én régi kabátomban
leültem mellé.

Úgy nézett fel, mint ki már
mindent ért ezer éve.
Megszólaltam.

- Megadnád a számod?

És kezembe sűrűsödött minden válasz,
minden sok éve remegő remény,
és láttam magunk egy távoli faházban,
a kandalló mellett gyerekzsivajban -

Rám nézett.
Megvetéssel.
Már nem ő volt.
Talán a jéghideg, metsző hideggel
osont ki az ablakon.
Átlagos arcán átlagos ráncokkal
nézett vissza rám az Idegen:

- Bocs, de nem.

És boldog voltam.
És elkárhoztam.

És leszálltam, és haza indultam,
fényló ösvényen át a sötétben
nem éreztem semmit.

A Moszkva téren az aluljáróban
óriási tömegben araszoltam
a végső éjszaka frissesége felé.
Egy dajdajozó,
"Herbal Life"-ot hirdető
vidám török csoport közepén találtam magam.
A tömegből egy kitűzős,
mosolygó, kopaszodó férfi lépett ki:
fényképezőgépét nyomta kezembe.

- Would you make us a photo? It's a really important one. Herbal Life. Ya know.

Én exponáltam, és a keresőben
még megláttam Őt
egy pillanatra csak.

A törökök megköszönték,
egy kitűzőt adtak
(Herbal Life),
és én vacogva léptem ki
életem didergő,
szabad rabságába.

Száz arc. Száz világ. Száz álom.
Még egy pár évtized.
Élek tovább,
utazom néha a metrón,
nevetek néha,
vagy bemegyek az APEH-ba,
vagy megöregedem,
vagy csak rágyújtok,
és megbámulok egy csajt.
A halál felé még sokáig ballagok
kitűzővel a kabátomon.
"Ask me how!"
Nem tudom a válaszokat.

De egyet tudok:
egy török család fotóalbumában
egy képen átfénylik minden válasz,
és derengő mosollyal sosemvolt jövőnkre nézel,
lobog a hajad fiatalon, hullámosan,
és barackfák állnak a békében a réten,
és fekszünk, és az égre nézünk,
és te is,
mosolyogsz talán,
mint aki mindent ért és elfogad,
és arcok, és vágyak, és évek, és a furcsa tudat -
megörökítettem az álmomat.
És lebegek, vagy az évek lebegnek -
utazom a villamoson hazafelé.

---

2006

A Várakozás ciklusból