ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Az első rész foglalata: 1526. szeptember ötödikén Paragli Ibrahim janicsárokból, szpáhikból összeállított portyázó csapata feldúlja a Barsa nemzetségbéli Kádán udvarházát, urát megölik. Ikergyermekei közül Mikét magukkal hurcolják, hogy janicsárt neveljenek belőle, míg a másik fiúcska, Tarcal megmenekül, utóbb Dobó és Losonczy keze alatt válik végvári vitéz belőle. A fiúk nyakában - afféle védőtalizmán gyanánt - egy kettétört dénár lóg kicsi koruk, anyjuk halála óta. A dénár párja az anya sírjában hever.)

Az 1541. évi hadjáratban – mikor Budát törökké tette a szultán - Holdsarló még nem vett részt, de két év múlva már keleten harcolt a fényes padisah és Allah dicsőségéért.
Eljött az 1552. esztendő.
Ennek az évnek nagy hadjárata tulajdonképpen bosszúhadjárat volt, válasz Castaldo egy évvel korábbi egyesítési kísérletére. A Porta két hadsereget indított Magyarország ellen: az elsőt Ali budai pasa vezette, és a felvidéki végvárak elfoglalását tűzte ki célul: Drégely, Hatvan és Eger voltak a célkeresztben.
A másik török sereg Lippa, Jenő és végül Temesvár felé indult Szulejmán Ahmed másodvezír irányítása alatt.
*
Temesvárt és annak várát a krónikák 1212-ben említették meg először castrum regium Themes néven, aztán Károly Róbert uralkodása alatt királyi székhely lett; a nagy király itt tartotta udvarát hosszú időn át.
Az 1443. évi nagy földrengés során a vár jelentős része leomlott, Hunyadi János építtette helyre, nem sokkal később Antonio Bonfini mester szép épületekkel ékes mezővárosnak írta le akkor, mikor Kinizsi Pál volt a várispán.
Dózsa György mezítlábasai rövid időre ostrom alá fogták a várat, de 1514. június tizenötödikén Szapolyai János fölszabadította, a parasztokat kardélre hányta, és Székely Dózsát itt, a vár piacán ültette tüzes vastrónusra.

Szulejmán Ahmed másodvezír és Szokollu Musztafa, Rumélia beglerbégje 50000 fős, félelmetes hadával június 17-én ért Temesvár alá, és 24-én megkezdte a vár körülzárását. Losonczy főkapitány uram kis híján be sem jutott az ostromlott várba, mert megkésve, csak 19-én érkezett. Mindenesetre kalandos útja volt, de hát ez egy másik történet.
A kevés ágyúval rendelkező védősereg mindösszesen 1000 magyar lovasból, 200 hajdúból, 300 cseh, 250 spanyol és 150 német zsoldosból állott.
Az ostrom – ahogy mindig – a vár lövetésével kezdődött, a külső várfalon akartak a törökök rést ütni, melyeken aztán beáradhatnak a janicsárok a vár területére. „Hadd zúgjon az álgyú!” * – pogány Ahmed szólt így. A várfal lövetése, szétzúzása a kiürített Sziget külváros területéről június 27-én kezdődött: minden tüzes ördög népet, falat ontott**.

A keletkezett réseken át indított első nagy janicsár roham július harmadik napján következett el. Az ostromlétrákon ott kapaszkodott a rés felé Holdsarló is, és hős Rusztem módjára küzdött.
Ám ezt a rohamot még a védők visszaverték: a küzdelmekben kitűnt hősiességével Tarcal, Losonczy uram kedvelt vitéze.
Három nappal később indult a második roham, de minthogy ezt –az elsőnél is hevesebb támadást – is visszavetették a védők, az ostromlók alkudozásba kezdtek velük. A várkapitány ráállt az alkudozásra, mert a várba nem sikerült élelmet, lőszert és erősítést bejuttatni. Várkapitány uram ugyanis feleségét, Pekry Annát levélben utasította ékszerei és egyéb vagyontárgyai elzálogosítására, és a várba sürgős segély juttatására, ám a parancs végrehajtását megkísértő Tót Mihály hajdúkapitány csapatait a törökök a Marosnál szétverték, kifosztották, így a várba semmi sem jutott el.
A tárgyalások, alkudozások elakadtak, az ostrom folytatódott, segítség sehonnan immár várható nem volt.

Július huszadikától fogva a törökök a város és a vár összeköttetését biztosító Víztorony elfoglalására összpontosítottak. Ismét zúgtak az álgyúk, gondos tüzérségi előkészítés után a janicsárok huszonnegyedikén törtek be a belső várudvarba: aznap még sikerült meghátrálásra kényszeríteni őket, ám a következő napon megismételt roham a védőket egészen a várba szorította.
És ott ádáz kézitusa kezdődött: Losonczy, mint oroszlán harcolt, Barsa Tarcal, mint holmi tigris.
Holdsarló a füstködben is egyre csak a főkapitányt kereste, akár azért, hogy levágja, akár azért, hogy elfogja; őt csak a dicsőség vágya hajtotta.
A Víztorony aljában talált a várkapitányra; rémes üvöltéssel – ahogyan Kusadasiban tanulta – vetette rá magát, és vitéz hadakozásban súlyos sebet ejtett rajta. ***
Mikor Tarcal látta földre bukni apjaként imádott várurát, gurgulázó üvöltéssel – pedig ő nem is kapott kiképzést Oszmánnak földjén - rávetette magát Holdsarlóra, és karddal, foggal, körömmel tépték, marták egymást.
Mindketten egyszerre hagytak kis rést mellkasukon a tépett, elrongyolódott ingujjas alatt, és mindkettejük kardja egyszerre találta meg azt a rést a másik testén.
Halálos sebet osztottak: előbb a Víztorony falánál porba rogyott Tarcal, aztán melléje zuhant arccal a vérző porba Holdsarló is. Néki még annyi ereje maradt, hogy hátára guruljon: így halt meg aztán.
A cafattá kaszabolt, megtépett, véráztatta ujjasok alatt mindkét férfi mellén egy-egy félbetört aranydénáron csillant a nap utolsó sugara…

* Ezt a szép mondatot csaknem változtatás nélkül a drága Arany Jánostól kölcsönöztem.
** És ezt is.
*** Innen kezdve a történeti hűséget megváltoztattam kissé: valójában Losonczy 25-én újra tárgyalásokat kezdett Ahmeddel, és megállapodott vele abban, hogy az őrség fegyveresen – minden vagyonával –, szabadon elvonulhat, és a törökök nem rabolják ki a várost. A törökök természetesen nem tartották be a megállapodást, és rátámadtak az elvonuló védőkre: ekkor újra harcba vetette magát Losonczy, és ebben a küzdelemben sebesült meg. A törökök aztán magukkal hurcolták, és Sztambulban lefejezték.