ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1526. szeptember ötödikén Paragli Ibrahim janicsárokból, szpáhikból összeállított portyázó csapata Misleny falucska mellett egy kicsiny, nem túl gazdag udvarház felé közeledett.
A mohácsi csatát követően Szulejmán egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindössze másfél órán át volt képes Lajos király serege ellenállni az ütközetben, hadicselre gyanakodott.
Ezért – miközben katonái a csatatéren heverő magyarokat, meg a környékbéli kis falvakat fosztogatták – a szultán két portyázó alakulatot küldött ki, mielőtt a Duna nyugati partján húzódó hadiösvényen Buda felé vonult volna.
Elindult hát délkeleti irányban felderíteni a helyzetet Bali bég, aki – nándorfehérvári pasa lévén – erős helyismerettel rendelkezett arrafelé.
Délnyugatnak, amerről különösen Frangepán Kristóf mozgásban lévő csapataitól lehetett tartani, Paragli Ibrahimot küldte Szulejmán.
Ez az alakulat érkezett Misleny határába, az udvarház közelébe.
A „kastélyt” majorsági földek vették körül, leszámítva a dél felől részt, ahol egy csalitos, fenyéres kis pagony terült el jelentéktelen gyümölcsfákkal, de inkább értéktelen, egyéb fákkal. A későnyári melegben már sárguló levelek hulltak a földre, és távolabb a szőlőtőkéken is érett a termés.
Az udvarházat a Barsa nemzetségbéli Kádán lakta néhány szolgával és két hat éves fiacskájával, az ikrekkel: Mike és Tarcal nevezetűekkel.
Nem sokkal azután, hogy a fiúk anno 1520-ban megszülettek anyjuk meghalt; Kádán akkor elhúzódott addigi tivornyás-vadászgatós életmódjától, és minden idejét az ikreknek szentelte.
Amikor feleségét temette, Kádán elővett két aranydénárt; egyiket felesége koporsójába tette, a másikat kettétörte, egyenként láncra fűzte, és afféle védőtalizmán gyanánt a két fiú nyakára fűzte.

A kószáló, felderítő seregrész nem sokkal alkonyat előtt ért az allódiumhoz; már alant szállt a nap, mint fáradt madár, amikor nekiláttak az udvarház földúlásának, kirablásának.
Barsa Kádán maroknyi szolgájával hősiesen próbált védekezni, mindhiába. Szolgái sorban buktak az udvar véres porába, már lángolt néhány gazdasági épület zsindelye, már kötőféken vezették a törökök a lovakat, egyéb jószágokat.
Midőn Kádán átlátta, hogy mindhiába az oroszlánharc, odakiáltott a fiainak: „Fussatok! Futás! A pagony felé…! Meneküljetek!”
És a fiúk futni kezdtek; hiába azonban, hogy ikrek voltak, nem egyforma testi képességűek. Tarcal gyors volt, mint a csík, Mike lassúbb, így hát egy szpáhi megragadta, lovára emelte a fiúcskát, hiába harapott, karmolt az.
Ő még látta, amint apjuk elesett, és holtan hanyatlott az udvar porába…

Az oszmán - török haderő legfontosabb és katonailag legütőképesebb részét a reguláris, a szultánnak engedelmes portai seregnek nevezett kapi-kuluk adták. A portaszolgáknak az a része, amely a padisah és a legfőbb állami vezetők közvetlen oltalmazására rendelt az enderun néven ismert belső szolgálatot adta, míg a katonai és félkatonai apparátust birunnak, külső szolgálatnak nevezték.
Már Mohács előtt jó száz évvel azonban az addig dicsőségesen harcoló katonák sorozásakor egyre több visszaélésre derült fény, mi több: a dezertálás sem volt ritka. A megoldást Kara Rusztem vezír ötlete jelentette, miszerint válasszanak ki a hitetlenek gyermekeiből ezreket és tízezreket, és neveljék őket a hit terjesztésére katonáknak.
És megindult a devsirme, a keresztény gyermekek begyűjtése és kiképzése.
Mondják, ruházatukat csodatevő illetve hős személyek ruhadarabjaiból állították össze, és mivel újonnan felállított seregtestről volt szó, elnevezték őket jeni cserinek, új seregnek.
A devsirme során összegyűjtött gyermekekről részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba osztották, és elindították őket Isztambul felé. Ott a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján ellenőrizték, körülmetélték majd hitük megtagadására kényszerítették, és képességeik szerint három csoportba osztották őket: a szépeket és formásakat a szultáni palotához, vagy magasrangú török urak szolgálatára rendelték,az erőseket a palotakerthez irányították . Az átlagos képességű gyermekeket Rumélia és Anatólia kiképzőtáboraiba vitték. A „kiképzés” célja az volt, hogy igazhitű, gyökértelen harcosokat neveljenek a hadsereg számára, akik csak a padisahtól függenek.

Be hosszú, be keserves volt az út Sztambulig! És múlt közben hosszú, nyájas ősz, farkasokat ordíttató tél; mire a Boszporuszhoz ért a menet már tavaszodott arrafelé. Pedig a devsirme során összeszedett magyar fiúkat még szeptemberben útnak indították egy kisebb csapategységgel, nem kellett Budára fölmenniük Szulejmánnal, aki csak valamikor decemberben húzódott vissza főhadaival Sztambul felé.
Mivel Mike angyalarcú és jó kiállású fiúcska volt, egyelőre a fővárosban maradt, és egy janicsár aga szolgálatába került, ki nagy úr volt, önálló dívánnal rendelkezett, azon felül helyet kapott a nagyvezír dívánjában is.
Itt maradt Mike kilenc éven át, itt kezdődött - és tulajdonképpen itt is fejeződött be - átnevelése muszlim janicsárrá.
Ha magyarul szólalt meg, pálcát kapott; ha nem ette meg a török ételeket, pálcát kapott; ha nem Allah – dicsőség néki minden időkben! – nevét vette a szájára, pálcát kapott. Itt nyert igen hamar új, török nevet, és lett belőle Hilal Yeniay, azaz holdsarló, utalva evvel a török félholdra is, meg arcának ezüstös sugárzására is.
Még amikor a következő nagy török hadjáratra 1532-ben sor került, Mike akkor sem került kiképzőtáborba, ám amikor a szultánt a keleten zajló események, a nagy keleti háború foglalta le, egyre több katonára lett szüksége: ekkor aztán Hilal Yeniayt is elvitték Kusadasiba, ebbe a szép tengerparti városkába, ahol a janicsárképző tábor állt.
*

Tarcal vagy két napig nem mert előjönni az akácos, bokros, fenyéres pagonyból, ám az éhség aztán mégis csak előcsalta: jólelkű parasztok vették gondjaikba, és nevelték tizenöt éves koráig; akkor Frangepán Kristófhoz vitték a fiút, ő pedig úgy döntött, hogy végvári katonát faragjanak belőle.
Így került Tarcal előbb Dobó István majd Losonczy István temesi ispán és főkapitány keze alá vitéztanoncnak.
*
Kusadasi szép, kellemetes kis város; csöndes halászvároska, békés lakosokkal. Megfoghatatlan, miért ide, az öböl északi földnyelvére telepítették a janicsárképző tábort: dohogtak is magukban a halászok eleget.
A kiképzés hosszú és nehéz volt, de a jókötésű Hilal Yeniay remekül viselte. Kevés szabadidejében a városka utcáit rótta, és ébenhajú török lányok szívét tördelte darabokra.

Az ébenhajú, szép török lány lassan elcsendesült, kéjes sikolya csöndes zihálássá szelídült, és mikor a férfi a hátára hengeredett, odabújt annak széles mellkasára, és két ujjával játszadozott mellszőrzetében. Aztán fölkönyökölt, kezébe vette a kettétört dénárt, és azt kérdezte: „Mire való ez?”
A férfi emlékeiben kutatott, de nem talált semmit, vagy legfeljebb halvány, rég mély szelleméjbe süllyedt emlékfoszlányokat.
”Nem tudom.” – felelte végül az ébenhajúnak. – „Úgy rémlik, mindig itt lógott a nyakamban, de hogy hogyan került oda, mi végre, azt nem tudom. Talizmán lehet, hát ezért nem válok meg tőle.”

- folytatódik -