Hazafelé
Szűk földút vezet, régről ismerős,
a porban félredőlt keréknyomok;
egyedül ballagok
hol hajdanán szénával tornyozott
ökrös szekér,
most akácfaárnyék imbolyog,
tücsök szól, olykor egy kakukk,
a búzatábla félútig kísér,
tűz a nap, jövök ég és föld között,
senkim, ismerősek még a vén rögök;
szél lengedez, szakad harangkötél;
paraszt-barokk templom a táj,
kőkereszt, rajt’ pléhkrisztus
távolt fürkészve, megtörten áll ;
e durva korban nem kímélte virtus,
kalapot emelhet, aki erre jár.
apám fentről reám mosolyog;
az égi kapu elé majd kiáll,
várni fog, ha oda indulok…
de most az emlék kiskapuja nyit,
s mögötte amit a képzelet bejár:
„kézen fogva sokszor jártak itt
apa és lánya, ha útjuk erre vitt;
fáradt gyermekét mire alkonyult
ölébe kapta, szemefénye volt,
velük kacagott a végtelen határ.”
…fel-felröppen most is egy madár,
a neszre nyúl riad, fácánkakas rikolt,
mesél és terelget az út … lelkemből
könnyek közt kibuggyan a múlt.
szűk földút vezet, régről ismerős,
közel a ház, anyám integet,
örül, de tudom, napokig sirat,
ha búcsúzom, mert újra elmegyek…
Szombathely, 2013. május 1.
- koosán ildikó alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges