ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nagyon kemény volt a küzdelem, rengeteg csatával. Sokszor úgy nézett ki, hogy elkerülhető a vereség. Éveken át újra meg újra a rászámolás vége előtt feltápászkodott a padlóról, és folytatta. Nagyon félt az utolsó csatától, aminek nem lehet ő a győztese. István bácsi épp két napja nem harcol már. Azelőtt sem félt, csak tette a dolgát, mint egész életében minden helyzetben. Most mindössze csak kötelességből küzd, a szervezete milliónyi sejtje képtelen elfogadni a végleges megadást. Napok óta nem tud értekezni, neki most ez a legborzasztóbb. Ha tehetné, megosztaná azokat a gondolatait, amelyek hihetetlenül felerősödött mentális tevékenységeiből adódtak, és amelyekre korábban maga sem látott rá, de nem teheti. Nagyon fájt, jobban, mint a küzdelem minden egyes levegővételért.

A rokonság egymásnak adta a kilincset, csendben búcsúzkodtak, szó nélkül. Kezet rázott volna mindenkivel, ha teheti, de nem tehette.

Fickó és Pamacs az udvaron soha nem látott jámborsággal, mint beteg kiscsibék, egyet sem vakkantottak az idegenekre, pedig még kutyafüllel sem érzékeltek semmi hallhatót a benti csendes tusából. Nyüszítettek egymással is:

- Te Fickó, nekem megszakad a mellkasom.

- Az enyém is. Valami nagy baj van, nagyon hiányzik a gazda.

- Úgy érzem, nemsokára még jobban fog hiányozni. Csak azt nem tudom ennél jobban hogy tud, hiszen már hónapok óta nem láttam. Ennyire nyugtalan sosem voltam.

- Emlékszel? Mikor valami gond volt, mindig azt mondta, maradjunk csendben…

- De szép emlékek! Olyan rég volt már az udvaron. Nem is tudom, mikor vakarta meg a fülem tövét utoljára.

- Igen. Nekem is hiányzik a paskolása. A legjobb, amit tehetünk, ha csendben maradunk.

- Olyan csendben, amilyet Ő szeret.

- Nagyon szereti a csendet valamiért, sosem értettem. Én úgy szeretek hangosan ugatni! Most, valahogy ha rám parancsolnának sem bírnék, ellophatnák az egész házat, nem érdekelne.

- Engem sem. Nekem már napok óta nem jön, hogy ugassak.

- Én is inkább aggodalmamban vakkantottam egyet-egyet, de mióta bevitték a házba és nem láttam, tudom, hogy nagy bajban van.

- Nem értem, miért jön ez a rengeteg ember?

- Nem tudom. Ami jobban aggaszt, hogy igen búbánatosan jönnek ki. És valami nagyon fáj, nagyon!

- Nekem is. Nem tudom, mi fog történni, valami, amilyet még nem tapasztaltam, pedig megküzdöttem már néhány kutyával, ember is rúgott belém, mikor nem volt itthon a gazda. Bár mindig tele a pocak, de ilyen hiányérzetem még nem volt.

A házban István bácsi emberül végigküzdötte csatáját, és mint ahogy az kikerülhetetlen, szembesült valami újjal. Két és fél napig tartott a csata. Előtte is, közben is, végig úgy fogta fel, mint az élet legnagyobb kalandját. Várta, hogy a hazavezető útra léphessen, amit a sok előd gondosan kitaposott minden egyes utódnak, neki is. Várta a rettegett, de titokzatosságával vonzó ismeretlennel a találkozást. Úgy egy hónappal korábban veszített el minden félelemérzést, egész lényét a nagy örök kaland első lépése foglalkoztatta csak. Fiatalon ment el, hamar küldték a behívót. Talán még 25 évet is élhetett volna, de ő legbelül őszintén - nem csak kifelé színlelve - nem sajnálkozott és nem siratta önmagát. Tán többet gondolt az utolsó időkben két kutyájára, mint a családtagokra. Nem szeretettelenségből, tőlük már korábban elbúcsúzott, de attól a két áldott kis baráttól képtelen volt.

Fickó és Pamacs egyszerre vonyítottak fel valami olyan keservesen, ami a kutyaugatáson belül is összetéveszthetetlenül azt jelenti: “meghalt a gazda!” Apátiás depresszióba zuhant mind a kettő. Senki sem tudatott velük semmit, ők sem értették saját magukat. Azt sem, hogy pontosan honnan tudják, amit tudnak, de tudták!

Fickó lámpája a temetés után három nappal kialudt. Fiatal kutya volt, hároméves mindössze, jó erőben. Senki nem tudta megmagyarázni, hogy miért.

Csak Pamacs értette, aki attól a naptól kezdve az egész hátralevő életét, korábbi, makacsul ugató, kissé erőszakos önmagához képest, füleit lógató, kezes bárányként élte le. Csak evett, ivott, megszokásból, kötelességből, semmi nem érdekelte. Az a belső görcs, amelyik aznap a mellkasába szorult, a hozzátartozók fájdalmával ellentétben, soha többé nem lazult.