Hallgatlak
Hallgatlak a semmi
vállának dőlve.
Nincs bennem rejtett
potenciál,
kifordított viharkabát,
mutatom,
mi vagyok:
szélárnyékba menekült
idegen,
halálra vált, csikorgó
mondatokkal.
Nagy ívű séták háborúkon át
a kapor illatáig…
veled.
Mellkasomon
tehervonatok
járnak,
nem viszi
messze
egy se
a zajt,
itt hús szakadt,
mikor a közfalak
összedőltek,
nyúlós massza
lett
a jövő.
Gonddal nevelt félelem,
ne tovább...
alkuképtelen, zárt ajtók.
Jelmezem vagyok,
egyedüli jogutódom,
zúgolódás nélkül
viselem magam,
kevés javam,
ennyi most:
implicit érzelem.
Ő kés, te kés vagy én késtem,
látod, immár vér nélkül is jó,
állok felhasogatva,
nincs hova tenni a
kezem:
Anya,
fáj.
Megalkuvásokkal szegett
árva érintés…
csorba élek
mindenütt.
Sorsára hagyott expozíció,
távolságok írnak körül,
az emberek ugyanúgy
sietnek az esernyők alatt,
lábam elé
gallyakat tördel most is a szél,
sajgó, koravén lélegzet,
kopog velem az út,
fogy a fény,
minden lépés rövidebb,
rezzenésnyi leszek,
míg elférek valóban
-sápadt, összefirkált fecni -
bármely isten
bármely tenyerén.
Hallgatlak a semmi falának
dőlve,
földre szórt igazságok…
olykor egy marék kapor
a világ.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges