Haldokló lucfenyők
Ha a magas fák haldokolnak,
a zöld a hosszú szárba olvad,
az elmúlásuk mégis áldott,
a rügyek ledobják a lángot,
s minta a kék ég fájna régből,
rőt csonk marad a tűlevélből,
egy sóhaj lesz – míg földre nem dől –
a borzolt felkiáltójelből,
s a csöndet, mintha kiabálna,
szél röppenti az elmúlásba,
csak bámulom a lucfenyőket,
kik égbe nőttek jó erősnek,
és jókedvére a világnak,
negyedszázadig zöldben álltak,
most kiszáradtak, elnyúzottak,
mint sajgó karóba húzottak,
s ahogy szétnéznek a világon,
a búcsút intő múltat látom,
s a kapálódzó reccsenésben,
meglassúdik a szívverésem.
- Mityka alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges