ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"minden csak az ami függetlenül a
rásatírozott érzések valósnak vélt illúziójától"
(Kőhalmi Ildikó)

Háttal a falnak,
szemben a tükörrel.
Egy idegent bontok ki
ruháiból.
Egy idegent öltöztetek.

*

A láthatárból eltűnt a végtelen.
Meg kellett volna akadályozni, hogy
a sejtjeimben hordozott hűség gólyalábakon
egyensúlyozó cirkuszi mutatványos legyen.
Alacsonyan kellett élnem, pedig a hegyekbe
vágytam. Túlságosan vonzottak a színek.
Most pokolra kívánom a feketét.
Meg ezt a vakító fehéret.

*

A mutáció részleges. Elnémulok,
ha kérdezel, hogyan kell őszintén
vagy sebezhetetlenül élni. Félbehagyott
dolgok kupacokban. Gyűrött ruhák
visszataposva a szekrény aljára.
Köztük egy rongyosra tépett póló.
Ismeretlen DNS- minta.

*

Szemkontaktus
hiányában
valószerűtlennek
nyilvánítom
a szerelmet.

*

"A hívott fél átmenetileg nem kapcsolható"
- tág intervallum két darabokra tördelt élet.
Hívlak, ha megérkeztem a felhők közé.
Sokáig tart majd elmagyaráznom,
hogyan váltál gennyes góccá az agytekervényeim
közé szorulva. Hová tűnt belőlem a megértés.
Vagy az elfogadás. A szánalom. Tisztelet.
Töprengek évek óta.

*

Szemtől-szemben.
Mélykék szivárványhártya
zárványaiban lapulsz.
Mindig visszanézel.

*

Meg kellett volna mentened magad.
Valósággá tenni a látomást.
Majd két kézzel szaggatni
minden egyes percét.
Szemembe hazudni.
Arcomba ordítani.
Lealázni, sárba tiporni. Gyűlöletes
szavakkal leköpni.
Repedt volna meg
a fal, ahogy becsapod
magad mögött az ajtót!
Bárcsak széttörtem volna értetlen dühömben
mindent, ami a kezem közé kerül! Hogy ordíthattam
volna! De némaságra ítéltél.
Egyetlen hang se jött ki a torkomon.
Megbocsáthatatlan, hogy nincs mit
megbocsátanom.

*

Állandósult az ősz. Dühöngő
viharok rohanják le
a tájat.
Zabolázatlan táncot járnak a fák.
Ég Anya krokodilkönnyekkel áztatja
a földet.
Zokogni kellene.
Mielőtt kiég belőlem minden,
ami ezek után még emberré tehet.
Abortált a szerelem.