ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Egy végzős, nagydiákokból álló kis csoport szaporázott vidáman beszélgetve kifele a városból. A dombra igyekeztek, hogy saját hagyományuk szerint ott adjanak hangot az életörömnek, mely eltöltötte a szívüket, hogy köszöntsék a tájat, a fákat, az égen úszó fellegeket, a szelet, az embereket és magukat.
Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbe álltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtól le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.
Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.
- Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista.
Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.
- Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!
- Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan.
- Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.
- Úgy legyen! – harsogták egyszerre.
És a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon, s Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó svádájú fiút.
Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus szál, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve azt az egyetlen alkalmat.
Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, páran a légimentőknél kötöttek ki.
A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Megtorpantak egymás előtt, s üdvözlésre emelték a kezüket, de a csengő szava félbeszakította a mozdulatot, mely úgy szólt, hogy az ablakok is bele rezegtek.
- Riasztás!
Két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.
- Te mit keresel még itt? – kérdezte Márton.
- Ne reménykedj! Vilmost várom, most jár le a szolgálata. És ti?
- Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt.
Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül.
- Mi van Vilmossal? – kérdezték.
- Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.
Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.
- Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül.
- Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e?
- Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!
Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt - hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:
„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” …
- Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegyezte meg Márton, s ahogy visszanéztek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.