ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Hej, különös, különös tizennyolcadik század, mely oly távol, és oly közel tudsz lenni szívemhez!
Mondjuk és nevezzük - mondom és nevezem magam is - a fölvilágosodás századának, mely fölvilágosodás fölöttébb nem tetszik nekem. Hogyan tetszene, mikor egyebet sem tett, mint lezárta felemelkedésünk útját az Egek felé, és ránk nyitotta a mélységi szörnyűségek ajtaját. Talajt bontott lábunk alatt.
Rábízta az emberi észre a végtelen világok megfejtését, noha tudjuk - tudták akkor is -, hogy az emberi elme képességei végesek: miként akarhatja pusztán a csontgolyóba zárt, véges agy föloldani a végtelen kétségeit?
EGYségeit?
És nem is sokkal később az a század megteremtette a tömegtermelést szörnyű kitalációjával: sokat kezdett gyártani az emberi faj, nagy mennyiséget, és közben elhagyta a kevés minőségét gyártmányaiból.
Hogyan is szerethetném hát e századot, mely minden későbbi bajunk – immár jól látható bajunk – forrása, eredete volt?
Igen ám, de hogyan ne szerethetném e századot, mely tán épp bősz fölvilágosodása miatt, oly fogékony volt a rejtélyre, a különösre, a transzcendensre?
Hej, mennyire hitte e század, hogy megleli a Bölcsek Kövét, hogy a semmiből aranyat gyárthat: mennyire akarta e század tudni, hogy ki- miféle Cagliostro, Saint-Germain, Casanova?
És megint más századlakók, mily racionálissá igyekezték bűvölni őket, a bűvölteket.
Hogy egész világossá tegyem mondandómat Nyájas Olvasó, alább két életírást írok, szép, szoros követésben, lássuk miként állunk ráció és legenda terén, épp abban a pillanatban, mikor elvált a kettő egymástól; abban a különös, különös tizennyolcadik században.

Lássuk, és olvassuk hát!

*** *** ***
Cagliostro önmagáról

Provence rózsáinál, Bordeaux naplementéjénél szebben tündöklő Hölgyeim, nemes Uraim! Nekem, kit egész Európa - Európának számos királyi palotája, főúri köre - Cagliostro néven tisztel, valójában nem ez a nevem.
Nem bizony, mert eme nevet Máltán adományozta nékem Pinto d’Alfonseca, a máltai lovagrend Nagymestere, és az időtől fogva viselem büszkén vett nevemet.
Igazi nevem és származásom azonban idők súlyos homályába vész, ámbár, mint majd elbeszélésemből kiderül reményem szerint, ma már vannak sejtéseim e magas, nagyon is magas származásról.
Eszmélkedésem idején – az ám! - szép Mekka városában éltem, és Acharat néven szólított mind Saláhim medinai főmufti - kinek mintegy árnyékában és napsütésében töltöttem gyermekkoromat -, mind bölcs tanítóm, nevelőm, kit Altotasnak neveztek. Akkoron Altotas is mindig Acharatnak nevezett, miként az a három (egy gyöngyfehér és két ébenfekete) szépkeblű szolgálóleány is, kikre testem ápolása, üdítése volt bízva.

Mekka! Ó, szépséges Város, mesebeli Mekka, gyermekkorom Mekkája, hol eszmélkedtem: Mekka, titoklétem szülővárosa!
Nincs még olyan város a világon, amely annyi titkot rejtene, és olyan tiszteletnek örvendene, oly mesebeli lenne, mint Mekka. És méltán.
Csillogó, kéken ragyogó égből aranyláncon aláfüggő kupolák, karcsú minaretek városa, Mekka, hol az év minden napján muszlimok milliói borulnak a földre keletre néző, födött arccal, mint iránytű mutatója, melyet mágnes lendít ki.
Mekka: Mohamed próféta szülõvárosa, titkok, szent szentségek Városa. Létem első titkait abban a titokvárosban találtam, melyben egyként volt jelen a muszlim-arab és a zsidó-kabbala minden titka.
És mit sem szólok a Templomosok öröklött hagyományairól, a szabadkőművesek rejtek-titkairól, nem.
Minden időben titkokat őrzött Mekka Városfala bévül, és én bévülkerültem.
Nagy - embernek eleddig meg nem adatott - tudásom egészen gyermeki koromból ered hát szépséges Hölgyek, erőskarú Urak.
És nem csekély ama titokismeret, mellyel földíszíttettem.
Kevesen vagyunk bizony – meglehet: csak hetvenheten – az igazi tudás, bölcsesség birtokában: Saint-Germain, Casanova tán kívülem.
Más neveket illetően salamon-pecsétje ragasztja számat: azokat is ismerem, már hogyan ne ismerném: angyalnevükön ismerem mind a hetvenhetet.
Amazokat is csak azért neveztem földi néven, mert nevük jól ismert e világban.
Kevesen maradtunk biz’, de senki rajtam kívül, ki már apró gyermekként szívhatta elméjébe az ősi tudást, az Istentől itt maradottat.
És ez csak a kezdetek kezdete volt: mert tizenkét esztendős lettem, amikor Mekkából Medinába költöztünk át – tudj’Isten, miért? -, vagyis követtük a Próféta futását.

Medinában Altotas néhány költözős nap után egyenest a nagyvezír udvarába vitt, bemutatott ott, szép hölgyek nagy ámulatára: meg kell vallanom rózsáknál, gyémántoknál tündöklőbb Hölgyeim, hogy arcom fényessége, homlokom előkelő magassága, ébenhajam ragyogása, és délceg termetem, már gyermekkoromban is megvívta győzelmes csatáját Arábia legszebb lányainak, hercegnőinek pillantásával.

Liliomkeblű Hölgyek, oroszlánszívű Urak!
Mondottam: származásom titkát fátyolhomály takarja, de akkor Medinában, a nagyvezír udvarában valamennyit oszlott e homály, foszlott e fátyol.
Mikor a bölcs Altotas bevezetett a nagyvezír palotájába, hogy bemutasson neki, e hatalmas és fényesarcú személy láttán kifejezhetetlen zavar fogott el: szemem megtelt a legédesebb könnyekkel, és láttam, a nagyúr is alig tudja visszafojtani könnyeit.
Sosem árultuk el egymásnak, hogy milyen érzések fogtak el mindkettőnket, de egész medinai tartózkodásunk alatt minden nap találkoztunk egymással, és ő mindvégig a legnagyobb és legnemesebb gyengédséggel és megilletődéssel bánt velem: hölgyek és urak!
Mi más volt ez - mi más lehetett -, ha nem a vér szava?

Ott, Medinában Altotas, a bölcs mester, és a nagyvezír jóvoltából megismerkedtem a növények, ásványok világával és titkaival; orvoslást és az aranykészítés titkait is ott kitanultam.
Ám kicsiny földi idő múltán ütött a válás fájdalmas órája: átöleltük egymást a nagyvezírrel – úgy ölelt át, amint atya szokta hosszú útra induló fiát -, patakzott mindkettőnk szeméből, sűrűn patakzott a könny: „Isten áldjon, téged, természet szerencsétlen gyermeke!” – suttogta a nagyvezír, és elfordult.

Mi pedig indultunk tovább már másnap hajnalban: ezúttal a titokzatos, ősi Egyiptomba vezetett utunk.
Egyiptomban mézédes Hölgyek, gyorsgondolkodású Urak, Altotas oly nagy tekintélynek örvendett, hogy olyan templomokba, szent - és kevésbé szent - helyekre is bejutottunk a kopt - és napisten-hitű papok jóvoltából, hová halandó csak ritkán juthat.
Mondanom kell-é? Tudásom, látköröm itt tovább tágult: a csillagok titkait kutattam, óegyiptomi kuruzslást és gyógyászatot sajátítottam el.
Ott, a Nílus ősidők óta hömpölygő vize mellett vettem szellemem birtokába a végső titkokat.
Elmémbe fogadtam a magia naturalis, a teurgia, a goetia és a nigromantia minden rejtélyét, és gyógyító - testet, lelket mentő - tevékenységembe mindőjüket bévontam: ekként lettem korunk leghatalmasabb gyógyító mesterévé, ott Egyiptomban.

Egyiptomból is útrakeltünk aztán, Európa felé, mint tavaszi fecskék, de nem saját szárnyon, hanem jó vitorlák jóvoltából átröppenve a tengert, érintve Rhodos szép szigetét, Máltába hajóztunk.
Máltán történt a csoda: mint hernyóból válik szépséges pillangó, vált Mesteremből, Altotasból keresztény máltai lovag.
Tanítómesterem levetette azon a szép szigeten muzulmán köntösét, lovagi öltözetet vett magára, és megtudtam, hogy sosem volt muszlim.
Máltai kereszteslovagok származottja ő, ki itt is bevezetett a legmagasabb körökbe.
A máltai lovagrend nagymestere, Pinto d’Alfonseca tiszteletteli meghajlással köszöntötte gyermekkori tanítómat, mesteremet: ebből sejthettem, nem akárki, nem holmi jött-ment, távolból érkezett semmi-utazó Máltán Altotas.
Engem pedig a nagymester átölelve üdvözölt: hallotta már testem-lelkem-szellemem világraszóló hírét, és ő nevezett először azon a néven, ahogyan utóbb Európa megismert: Cagliostro.

Ó, gyöngyszemű Hölgyek, tigrisfogú Urak!
Bárha, bárha már Máltán is birtokában lettem volna a végső nagy titoknak olyképpen, miként ma birtokában vagyok.
Ó, bárha!
Mert Máltára érkezésünk után egy esztendővel meghalt az én jeles tanítómesterem, nevelőapám, a jó és kiváló Altotas, és én – a végső nagy tudás híján -, nem tudtam visszaadni a létnek.
Bár birtokában lettem volna már akkor is a végső tudásnak, mely minket, kiszemelt hetvenheteket, mint a Gróf, Casanova és jómagam is halhatatlanná tettek: de akkor még az elixír nem volt birtokomban, így könnyektől patakzó szemmel néztem végig jó Altotasom halálát.
Mielőtt lehunyta szemét ez a jó ember, így szólt hozzám: „Fiam, tartsd mindig szemed előtt az Úr félelmét, és szeresd felebarátaid; nemsokára megtudod, hogy igaz mindaz, amire tanítottalak, igaz minden mélység és magasság, mit szemeid elé tártam. Menj Európába, segítsd szenvedő embertársaid!”
Így hangzott nevelőm, mesterem, apám végakarata: és így, és ezért jöttem én Európába nemes Hölgyek és nemes Urak, fájdalmas magam mögött hagyva napkeleti szülőföldem.
1770 – ben sok föld és sok világ megismerése után érkeztem Róma városába, ahol hozzám méltó csoda várt.
Itt és akkor ékeskedett elém egy ősi nemesi család leányának fönséges ragyogású teste és mennyei arca: minthogy hozzám fogható férfiú nem élt akkortájt kerek e világon, Serafina Feliciani hercegkisasszony belém szeretett, és én belészerettem.
Egymásba keltünk, útra is keltünk, bejártuk Európát, hogy mesterem végakaratának megfelelően csodálatos képességeim birtokában segítsek a szenvedő lényeken: gyógyító gyógyszereim közt előkelő helyen áll az aurum potabile, a lapis philosophorum; birtokomban van Egyiptom bora, a templomosok élénkítő pora és az életelixír.
Gyógyító, bűvös erőm titka három dologban lakozik: in herbis, in verbis, in lapidibus.

*** *** ***

Thilolier ügyvéd Giuseppe Balsamo, alias Cagliostro életéről

Giuseppe Balsamo – kit mindközönségesen Cagliostrónak neveznek – 1743. július tizenhetedikén született Palermóban, szegénynek is mondható, mindenesetre szűkös anyagi viszonyok között élő családban. Cagliostrónak egy nagybácsiját hívták, nevezett Giuseppe utóbb az ő nevét fölvéve szélhámoskodta végig Európát.
Származására nézve – tekintsünk csak orrára! – akár lehet zsidó is, amint hogy ugyanannyi joggal mondhatjuk arcát dél-itáliai fajtájúnak.
E fajták keveredése ott lent délen, egészen sajátos arc- és orrformákat volt képes összerakni olyan kártyapaklivá, melyből hol az ászt, hol a nyolcast húzhatjuk elő.
Hol a Fekete Pétert.
Giuseppében korán kifejlődött ama hajlam, hogy munka helyett embertársainak hiszékenységéből éljen, és ehhez kiváló táptalaj volt szülőföldje. Szicíliában él Európa leghiszékenyebb, legcsodaváróbb népessége, egy oly nép, mely nem szeret dolgozni.
Giuseppe Balsamo ifjan el is kezdte tevékenységét: előbb is megszökött a caltagironei kolostorból, hová családja szűkös körülményei bevonulni kényszerítették, azután előbb csínytevések, majd valódi bűncselekmények sorát követte el.
A caltegironei apátságban bizonyos elemi gyógyszerismeretet tanult, később ezt használta szinte az egész földrész meghódítására, és becsapására.
És nem csak ezt: kihasználta a szicíliaik aranyéhségét és munkától való ódzkodását.
Egészen ifjú korában például elhitette egy Marano nevű ékszerésszel, hogy ismer egy titkos barlangot, melyben mesés kincseket rejtettek el régi kor kalózai és démonai. Persze a démonokat és a szellemeket ráolvasásokkal kellett megszelídíteni, mely szövegeket csak ő, Cagliostro ismeri; megengesztelésükre továbbá kétszáz uncia aranyat kellett a szerencsétlen ékszerésznek elhelyeznie a barlang bejáratánál.
Giuseppe „komoly” varázsigék mormolásába kezdett, melyek főként latinul, héberül és arabul hangzottak el, természetesen holmi maga alkotta nyelveken inkább.
Meglehet, a varázsigék recitálásába valami hiba csúszott, mert ahelyett, hogy a démonok és szellemek megengesztelődtek volna, földühödtek: négy markos démon rontott elő a barlang mélyéből, és Maranót alaposan elverték.
A rejtélyes démonok persze a kétszáz uncia aranyat magukkal vitték.

Két vagy három hasonló „csínytevése” volt még Giuseppe Balsamonak, de aztán váratlanul oly tüzes kezdett lenni talpa alatt a talaj, mintha legalább is az Etna gigászi kohói munkálkodtak volna ott, ahol ő állt.
Hajóra szállt tehát Siracusa kikötőjében, és hasonszőrű, de nála évtizedekkel idősebb csalótársával, bizonyos Altotas nevűvel hosszú éveken át bolyongott főként a Levante vidékén.

Járt Egyiptomban, járt Málta szigetén, ahol még a lovagrend nagymestere is fogadta, talán azért, mert Giuseppe hovatovább alkimista, aranykészítő és csodadoktor hírébe kapaszkodott.

Málta szigetéről érkezett Rómába, ahol megnősült: feleségül vette Lorenza Felicianit, egy római rézöntő lányát, ki bájával, szépségével tűnt ki akár Rómában, akár Párizsban jártak.
Angyal ez a hölgy emberi alakban, kit nem küldhettek azért a földre, hogy megossza és megédesítse bűnöző férjének napjait.
Oly szép, amilyen nő még sosem volt, és csak azért nem nevezhetjük a gyengédség és szelídség mintaképének, mert nem is gyanítja, hogy másként viselkedni lehet.

És e miatt oly különös bűn, hogy Giuseppe Balsamo szörnyűségesen bánik ezzel az angyallal: nem volt ritka, ha rosszul ment eme embernek, kiárusította angyali feleségét.
Bűnös, csaló, gonosz ember hát Giuseppe Balsamo, alias Cagliostro: halállal bűnhődjék!