Ma még a lábamon állok,
keményen, a föld már lazán.
Keringünk gyökereink közt,
ő taszít, én meg vonzanám.
Ő a nadír, én a zenit,
mint fordított csillagrendszer,
úgy jutok egyre közelebb
hozzá, ahogyan öregszem,
s hullok ölébe, ő meg rám.
Várom, hogy végleg elragad.
Poraimtól ő élőbb lesz,
én meg általa gazdagabb.