ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Abban az évben is, ahogy szinte minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet.
Ragyogó tavaszi délutánon érkeztünk. A kapu - várakozóan - tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.

Boldog, megnyugtató mosolyok, hosszú, szelíd ölelések után már a házban voltunk. Újra itthon, ahol a nyugodt változatlanság, a hívogató, csábító süteményillat, az ismerős bútorok ódon meghittsége fogadott most is. Koccintottunk, mint ilyenkor mindig, és mire a Papa megfontolt, lassú mozdulataival készített kávé ismerős ízét éreztem a számban, a Mama tekintete lassan megnyugodott rajtam. Szeme megpihent az arcomon, s az enyém ekkor titokban vizslatni kezdte az övét, kutatva elhallgatott bánata, eltitkolt fájdalma után, amit egyre mélyebben rejtegetett a lelkében, csak hogy megóvjon minden aggodalomtól. Szívem összeszorult, látva egyre fehérebb haját, mélyülő, sokasodó barázdáit az arcán, és a kezén is, és bizonytalan mozdulatait. Istenem! Megint öregedett, mióta nem láttam, és soványabb is talán… de milyen boldog, hogy itthon vagyunk! S mire szemeim megteltek volna a lelkiismeret-furdalás könnyeivel, a Mama már új erőre kapva tessékelte kifelé a férfiakat a konyhából, mert hát nagy napra készülünk, mindjárt itt van a Húsvét vasárnap, és rengeteg még a dolog! Pedig mindent előkészített már: nagy fazékban főtt a húsvéti sonka, kis láboskában aranysárga tojások mozgolódtak a békésen fortyogó víz ütemére, csészében duzzadó, friss kovász várta, hogy a gondosan átszitált liszthez keveredve illatos kalácsot hizlaljon. Büszke, de bíráló tekintete követte a kezem nyomán formásra tekeredő fonott kalács készítésének minden mozzanatát. Mert hát a kalácsot én sütöm, már évek óta. Tőle tanultam, a Mamától, mint annyi mindent…
Másnap aztán minden készen állt az ünnepre. Ragyogott a ház, aranyszínű tyúkleves gőzölgött a tűzhelyen, illatos sütemények sorakoztak a polcokon.
Vasárnap hajnalban a kakas kukorékolása már mindannyiunkat a parányi konyhában ért utol. Az ünnep legmeghittebb órájára készültünk, a nagy, közös húsvéti reggelire, amely a család, de különösen a Mama számára a legszentebb minden ünnep közül. Ezen a friss tavasz illatát hordozó hajnalon Ő már pirkadat előtt serényen készülődött, zizegő zsírpapírba csomagolta a főtt sonkát, a fonott kalácsot - melyből az ünnepi asztalnál majd mindenki tör egy darabkát - a mosolygó hímes tojásokat, a friss tormát, és az asztalra kerülő sót is. A templomba igyekezett a Mama, hogy ezen a gyönyörű ünnepen a hagyomány szerint megszentelt étel kerüljön a nagy családi asztalra.
Ám valami hiányzott az asztalról… igen, a kenyérkosár! Hol lehet az öreg kenyérkosár? Már legutóbb is olyan kopott volt, de hát ki érti ma már ezt a mesterséget, hogy megjavítaná? Így panaszkodott a Mama akkor is. Átkutattam a konyhát, a kamrát, tűvé tettem a házat, de a kenyérkosár sehol. Sem a régi, sem új. Majd a Mama, ő biztosan talál megoldást, mert hát a megszentelt kalácsot és cipót mégsem tehetjük csak úgy, oda nem illő tálon az asztalra.
Végre megérkezett a templomból, s míg elmesélte sorban a falu népét, asztalra került a megszentelt reggeli, és előkerült a kosár is a szekrény mélyéről. Kívül több réteg újságpapírból, belül fehér csomagoló papírból előbújtatva, magához ölelve hozta a Mama az öreg kenyérkosarat. Szemét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta: jól eltettem, nehogy tönkremenjen, amíg én élek. Ez az egyetlen emlékem édes jó apámtól. Maga készítette nekem, a saját két kezével fonta… Velem volt egész életemben, suttogta, és megeredtek a könnyei.

A kenyérkosár szerencsére még évekig előkerült minden nagy ünnepen. Egyre kopottabb volt, de ott állt az asztalon.
Azóta a papa és csibész kutya sajnos, már nem vár ránk farkát csóválva a kapuban, és eggyel kevesebb unoka érkezik a mamához: egyiket közülük, a fiamat – eltemettük…
Ám Húsvét hajnalán minden ugyanúgy történik, ahogy régen. Talán így lesz az idén, és azután is, még nagyon sokáig…
De vajon hol vár majd megszentelt kalácsra az öreg kenyérkosár, ha egyszer nagypénteken a régi ház előtt nem vár többé haza senki már?
*
2006. február

(Utószó:
2008. novemberében eltemettük az édesapámat, édesanyámat gyógyíthatatlan kór támadta meg, a testvéremhez költözött, ő vigyáz rá.
A családi fészek azóta üresen áll…
"Apám meghalt. Közelebb jött vele
a világűr magánya, hidege."
Szabó Lőrinc )