Foghíjas
Beragyogod az esti pompa kolosszeumát,
új nyakékeddel bevonulsz,
az értékvesztett világ oldalán,
fogod a kezem, - nyugodtan karolj belém -,
egy pillanat erejéig tegyük félre a talizmánt,
s mindent, ami valaha köztünk állt.
Ruhád lágy redőin az ujjaidat végighúzod,
körülölel a légkör,
kellemes színfoltja vagy a pódiumnak,
ellent mond a fényt idéző fényőr.
Az asztalon gyertya pislákol,
lehántja a viaszt a csipketerítőre.
Leülsz a párnákkal kibélelt fotelba,
behunyod szemed, finom illatok
játszanak veled,
mély sóhajtással felszippantod.
Halkul a zene hangereje,
- erősödik a basszus - ,
a zenész, a szív billentyűi nélkül
pianínózik, csak te vagy,
akinek „az ismerősök
vendégekké válnak” .
A dalszöveg felélénkül,
megsebez a régmúlt sérelmek akkordja,
egyensúlyodat veszted, elszédülsz.
Istentelenül fogy az erőd,
hirtelen mozdulat, és megcsillan
a lánc, elemei egymáshoz dőlve
csörgedeznek. Nyakláncod foghíjas,
valahol elhagytad a legszebbik szemét,
a megvilágosodás kopott prizmáján lobban,
s a kandallóban darabokban pattan szét.
- Nórica alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges