Fázom
Szelíden kopogtat ajtónkon a csönd
– mindhiába. Belülről zártam magunkat
végérvényes, zajos magányba.
Ebben az üvöltő némaságban a velünk
szűkölő hiány is kulcsra zárva, hiába várja
a szabadulást: nincs menekvés!
Se ki, se be nem engedi, – kirekeszti,
elriasztja a szelíd érkezőt ez a megvadult
lárma, hiába reméli a türelmes, jámbor követ,
hogy végre megértő békesség várja:
esélye sincs a szíves fogadtatásra.
Lassan öl, cseppenként szívja erőmet
kettőnk összezártan is elárvult gyásza.
Csak nézzük egymást szótlanul, de semmi
esélyünk arra, hogy áttörünk végre-valahára
ezen a végeérhetetlen magányosságon.
Nem akarom ezt a jég-rianásként
velünk élő, fülsértő zajt! Tessék, itt a takaróm,
vagy teríts a vállunkra meleg kabátot, enyhítsük
ezt a reménytelen, dermesztő árvaságot!
Szoríts magadhoz, fázom!
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges