ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ismét olyan nagybeszélgetős, mélynős - hogy dobjunk itt egy fricskát gyorsan a mélymagyarnak - este volt, amolyan ide is, oda is kicsit beülős, Tisza-parton kóborlós, Bébével. Olyan, amikor a filozófiai okfejtések az idő múlásával egyre magasabban és egyre sokasodva szálldosnak, hogy enyhítsék kissé a város - és a kóbor lelkek - fülledtségét. Szóval, épp lírai vallomást tettem Bébének arról, hogy mennyire bájosan hangzik a neve, így rövid é-vel ejtve, franciásan, mikor is találtunk végre egy olyan helyet, ahol reményünk lehetett arra, hogy halaszthatatlan folyó és orrpúderező ügyleteinket elintézhetjük.

Nos, a helyiség fülledtsége simán felvette a versenyt az utca és a kóbor lelkek temperatúrájával, így meglehetősen otthonosan éreztük magunkat, és mintha el is feledkeztünk volna eredeti terveinkről, meg amúgy is, a tömegen annyira kényelmetlen lett volna átverekednünk magunkat, hogy megközelíthessük a mosdót. Miután túltettük magunkat a szianyaháttehogyhogyitt, illetve a jóestéthogyhogyitttetsziklenni kötelező körökön, megpróbálkoztam a lehetetlennel. Piercingeken és arcba lógó szivárványszínű hajtincseken röntgenszemekkel átlátva beazonosítottam a lányt, igen, talán ő az, akitől rendelni lehet, hiszen a pult másik oldalán áll. Egy életem, egy halálom, kérek! Kedves ismeretlen lány, így most, utólag és írásba adva, köszönöm neked, hogy letegeztél. Szóval, kértem. Vöröst. Szárazat. No, itt kezdődtek a problémák.

Lány, a piercinges szivárványhajú, gondolkodóba, majd dadogásba esett. Ööö... tudod mit? Szólok a főnöknek.. Azt hiszem, a pultra félkönyökkel támaszkodó kezem emeltem gyorsan az arcom elé, hogy legalább csak a két fekete csík látsszon belőlem - induláskor még szemek voltak -, széles vigyorom ne. Utólag viszont kiderült, hogy az államat is tartani kell, le ne essék. Jött. A főnök. A kétméteres viking isten, vörösesszőke hosszú hajjal és majdnem ugyanolyan hosszú szakállal. Bokáját összevágva úriember módjára félig meghajolt, majd elsorolta, milyen lehetőségek vannak. Hogy milyen lehetőségek vannak? Most mondjam el neki? Mondanám, határtalanok, no, de mégiscsak itt van ez az egész magas pult közöttünk, amelyet kínos volna megmásznom. Legalábbis ennyi ember előtt. Meg ki tudja, a derekam bírná-e. Mindenesetre, a közöttünk álló akadály ellenére, intim kapcsolatba kerültünk, megvitattunk, választottunk, majd lovagiasságát bizonyítandó eltekintett a fizetségtől, magának is töltött és koccintottunk.

E rövid érzéki hullámverés után elkezdtem keresni a szememmel Bébét, éreztem némi lelkifurdalást, hogy magára hagytam e l'art pour l'art liezon kedvéért. Konstatáltam, hogy remekül van, egy kisebb társaság közepén, és úgy isszák szavait, mint szomjazó szaharai föld az esőt. Félrevonultam poharammal egy kellemes sarokba, no, nem annyira, hogy ne lehessen diszkrét félmosolyt váltani viking istennel. A környezet iránti érdeklődésem okán persze hamarosan elterelődtek gondolataim az istenekről, illetve a félmosolyokról. Füstölögtem és néztem az embereket, próbáltam értelmezni a Hupikék Dalmata, illetőleg Fűzöld Puli... nem, megvan: Rózsaszín Pitbull nevezetű formáció halhatatlan slágerszövegeit. Kellemes csalódás ért, amikor Edith Piafot hallottam egyszer csak. Gondoltam, biztos ez már másik zenekar, annyira elkalandoztam, hogy tán észre se vettem a váltást. És tényleg Piaf. Hiába, kultúrház ez, no, ahol művelt társaság szórakozik intellektuálisan.

Aztán levágódott mellém Eszter. Nem az. Nem a "meztelen nő", hanem a bibliai. Hatalmas göndör fekete hajzat - zuhatagnak szokták mondani, de az olyan közhelyes, hogy nem mondom -, igazi szépség. Mint utóbb kiderült, kedvesség is. Meg sok összevisszaság a fejében. Nem butaság, inkább zavar. No, de vagyunk ezzel így egy páran olykor. Mondta, nagyon szép vagyok és nagyon fiatal. Mondtam neki, hogy ne keverje a sokféle italt, mert hátrányára válik az ítélőképességének. Akkor helyesbített és azt mondta, olyan vagyok, mint az anyukája, majd a vállamra hajtotta a fejét. Megnyugtattam, hogy ez inkább reális. Aztán arról beszélt, hogy nem is érti, miért van itt, és miért nem inkább az anyukájával beszélget. Aztán sírt. Adtam neki zsepit, meg némi jó szót. Összeszedte magát, szerepét meg vissza. Ismét mosolygott, királynőként fogadta a fél térdre ereszkedettek hódolatát. Gondoltam, legalább az este további részére Eszter rendben van. Meg majd kialussza.

Megnyugodva hagytam ott, hogy vegyüljek kicsit, meg megkeressem Bébét, aki már a negyvenes biztonsági őr heves udvarlását hárította. Épp indulni készültünk, amikor még utoljára láttam Esztert. Választott végre hercegei közül, egy meglehetősen viharvert, összeakadt szemű, lábán alig álló fitalembert. Ez van, néztünk össze Bébével. Megjósolható volt. Meg. A szomorúság is, amit éreztünk.