Egy végletekig megunt monodráma
Kiégett földrészeket rajzolsz foszladozó pergamenjeidre.
A rejtőzködő aknamezőkbe rozsdás szögeket kalapálsz,
hogy felismerjék a veszélyt az arra járó turisták.
De a kincseket sosem jelzed. Csak arról mesélsz,
hogyan fúlhat kolduslétbe tízpercnyi gazdagság.
Mióta több nyelven felismered a hazugság morajló
zsoltárait, nem riaszt meg a zuhanásokból földet
érők ámokfutása. De te nem rohansz már. Szerelmed
kifilézett maradványait betűkkel díszített papírsírokba
temeted. Szavaid fegyverrel őrzik a megmaradt szenvedélyt.
Tömjénszagú kabinodban mécsest égetsz, s kába fejjel
bámulod az elillanó cigarettafüstöt. Felismered benne
egy mezítelen test halovány körvonalait, ahogy tétován
kitárja karjait. Nem nyúlsz felé. Csak integetsz. A film
mehet tovább. Úgyis tudod, hogy mi lesz az utolsó kockán.
Csak az zavar, hogy megint ugyanaz a fal. Az ágy.
Hogy ugyanaz a kép fut szemed elé, ha romboló
munkáját végzi a magány. Míg a csontvelőig hatol.
Az ölelések viaszos védőrétegein könnyen átrágja
magát. A bőröd alá ültetett hitek vastag zsírcsomóiba
a megszokott járaton kúszik, majd győztes táncot jár
a véredben zubogó harmóniákra. Nem ellenkezel.
Átprogramozta az életösztön sejtjeit a monotonitás:
- Valaki jön. Aztán megy.
S utána mindig ugyanaz a fal. És ugyanaz az ágy.
- Faragó Nóra alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges