Diavetítés
Futásom végére értem.
Aranyló őszidőben
eged alatt vesszőszéken,
fényes fonállal felettem,
várlak.
Bár régen vége már a bálnak,
tarkómon még muzsikálnak,
ziláltan lüktet a vér
és színes szárnyak
suhannak át.
Levendula illat vallat
egy régi ruhát,
kacéran csillan
a rajta felejtett melltű.
Csak az érzékek hű
ösztönére számítok.
Nem titok:
Nyárlevél, laktanya.
Akácfüst, zúzmara.
Csengőtető, szerető.
Első, harmatos.
Felvetem fejem,
nem vagyok óvatos,
jő sorba,
ahogy benn rekedt a reflex.
Ilyet nem felejtesz,
csak hunyod szemed,
s kép fut, kerék forog.
Végig sem gondolod.
Meg sem érted soha.
Egymást gerjesztő
érzések sora.
Apám az udvaron áll,
a bádog kád füstöt okád,
ős kacatok szenesednek,
ne maradjon idegennek
prédájára semmi.
Ha így kellett ennek lenni,
legyen így, gondolja,
de nem néz rám,
fenn a fán épp ágát veszti
egy sárga levél.
Kerengve hull lánghalálba,
mégis megmarad,
agyamba zárva vár,
mikor hívom már elő.
És ilyentájt az őszidő,
kacsasültet ránt elő,
kabátján, mit kigombolt
aranysárga birskompót leve
folyik le lassan, jaj
nehogy elhallgassam a
zsírjában sült apró krumplikat.
Anyám reggeli fényben bólogat,
A fiam katona, — mondja,
csak aztán látja, a bolondja
kapuját belülről csukja,
fején csálé tányérsapka.
- Takács Dezső alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges