ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mese Koday László „Csodafa” c. festményéhez

Falucska az erdőszélen
Színesen egy meseképben
Érzelmeket ébreszt bennem,
Valamikor ott élhettem…

Elmesélem, hallgassátok
Azt a rég volt szép világot.
Bizony, egyszer csodafa nőtt
Ott az öreg házam előtt.

Nem is tudom hamarjába
Álmodtam, vagy valójába
Tündér szállt le kis kertembe,
Mintha szárnya fényből lenne,

Elásott egy gyönge vesszőt,
Egyszerű zöldágnak tetszőt;
Harmatvízzel megöntözte,
Csillagokkal szórta körbe;

Hát reggelre, bárki lássa
Égig nőtt a csodafácska.
Dús levelek takargatták
A sok körtét, csodaalmát.

Szívem dobbant, mikor láttam,
Párja nem volt hét határban;
Aztán a sok tarka virág!
Meseerdő, mesevilág…

Lábujjhegyen járt a csönd is,
Szirma, hogy ne múljon csöpp is
Az illatnak, szellőfénynek,
Kristályharmata a rétnek.

Teltek- múltak így a napok,
Örült, aki arra lakott;
S mikor az ősz elérkezett,
Kosarakkal vén és gyerek

A csodafát körbeállta.
Két ügyesebb ágról- ágra
Kapaszkodott fel a fára,
Pisti volt, az meg a Sára.

Leszedték a körtét, almát,
A kosarat körbeadták,
Kapjon mindenki belőle,
El is rakták télidőre,

Hogyha a nap messzi térül,
Erejét az alma-léből
Töltse fel a szegény ember
Tündér- küldte élelemmel.

Így éltünk ott, bizony rég volt,
Kerek sajttá nőtt a félhold
Míg elfogyott mind az alma,
Elmúlt a tél, s új tavaszba

Járhattunk be erdőt, berket,
Őriztük a csodakertet.
S jött a hír, már messzi- távol
Is tudnak a csodafáról.

A faluban ahol éltem,
Magját meggyűjtöttem szépen,
Idehoztam, ültessétek
Szívetekbe a meséket!

Szombathely, 2013. június 1.