ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Miklós és Júlia, két megszeppent vidéki, a szálloda recepciójánál, rendelés után csendben vették tudomásul, hogy a kettőszázhetvenhetedik emeletre kaptak szobát.

- Gyere drágám, menjünk lifttel! - próbálkozott Miklós.

- Ugyan már, még ha a kétezer-hétszázadikra kaptunk volna! Nem árt egy kis séta. Ballagjunk fel a lépcsőn.

- Igazad van, egész nap vonaton zötykölődtünk, és a mozgáshiánynál semmi sem egészségtelenebb. Mi az a pár emelet!

Nosza, nekiláttak és egy óra múlva már a szobába is léptek lendületmentesen, rogyadozó lábakkal, a különben ingyenes felvonó mellett.

- Drágám, de jó hogy felértünk, olyan álmos és fáradt vagyok, rohanjunk az ágyba!

- Két ágy van.

- Szerintem sok jó ember kis helyen is elfér alapon, na meg hát szeretjük is egymást, ne váljunk ketté. Elférünk az egyiken is. Sokkal meghittebb, nem?

- Majd jól átölellek én is téged. A szeretet felerősíti az alvás erejét, sokkal pihentetőbb lesz. Olyan fittek leszünk holnap, hogy csuda.

- Szerintem most aludjunk.

Júlia rágabalyodott Miklósra, aki oldalára feküdt, és némi házastársi intimitást remélve, a sötét szobában párjára mosolygott, aki ráérzett a mosolyra és viszonozta. Ekkor nyikordult a zár. Megfagyott bennük a vér. Csak nézték, ahogy egy köpcös pasas begurul, becsapja maga mögött az ajtót, felkapcsolja a villanyt, rájuk tekint, megemeli a kalapját, odamegy a szabadon maradt ágyhoz és a világ legtermészetesebb módján ledobálja a holmiját a földre. Miután leheveredett, bal oldalára fordulva még csendesen odaszólt:

- Akkor maguknak jó éjszakát, én aludnék is. Tudják, lent a recepción körülnéztek a kamerákkal hol van üres ágy, és csak itt találtak.

- De uram, mi ketten vagyunk! Elméletileg a feleségem feküdne azon az ágyon.

- Ezt mondták ott lent is, hogy a kedves nejének volna itt a helye, de amint látták, hogy nem élnek a lehetőséggel, felajánlották nekem. Na, jó éjt maguknak!

Jobb oldalára fordult, és tizenöt másodperc múlva halk, brummogó horkolásba kezdett.

- A mindenit! Azt hiszem jó lesz, ha alszunk, Júliám. - szólt oda egyetlenének Miklós. Hanyatt dobta magát, és az alvás első másodpercei után, két horkantás között dermedten észlelték, hogy ismét nyikordul a zár. Két hölgy libegett be, és felcsapták a villanyt. A csendesen horkoló meg sem mozdult, aludt nyugodtan tovább.

- Maguk Miklós és Júlia?

- Mi vagyunk. - válaszolták kórusban.

- Egy üres borítékot hoztunk maguknak. Lennének szívesek fizetni tizenhat eurót!

- Mi nem kértünk borítékot...

- Nem kérésre van, ez a cég ajándéka. Látják, éjjel van, éjszakai pótlékot is kérünk, hiszen a mi munkánk ilyenkor sokkal értékesebb.

- Á, nekem nincs is euróm, csak svájci frankom.

- Semmi gond, egy pillanat. Talmia, vedd elő a számológépet, és számold ki, hogy tizenhat euró az pontosan hány svájci frank!

Rápakoltak az ágyra, tulajdonképpen kettőjükre, elvégezték a számításokat, és átvették a frankot, majd átadták az eurót.

- Most kérnénk a tizenhat eurót, miután sikeresen elvégeztük a beváltást. Természetesen a megfelelő illetékkel együtt, így már huszonöt.

- Nincs huszonöt euróm, csak frankom van! Mennyit adjak, hogy az illetékkel együtt ki tudjam magukat fizetni?

- Hát, ha olyan hetvenet ad, akkor már rendben vagyunk.

- Parancsoljanak hölgyeim! Legyenek szívesek minél gyorsabban elintézni a formaságokat!

Az egyik hölgy Miklóson, másik Júlia lábán üldögélve, kettőjük között számolgattak, osztogattak, majd a helyzet megoldása után átadták a megfelelő összeget.

- Na, most már kérnénk a nekünk járó negyvenhat eurót!

- Hú, de megkönnyebbültem, éppen ötven euró van nálam. Parancsoljanak!

- Kéri a visszajárót?

- Á, tartsák meg!

- A cég nevében kívánjuk, hogy érezzék jól magukat továbbra is vendéglátásunkban!

- Mi a magunk nevében köszönjük a cég gondoskodását. Hány óra is van?

- Negyed három.

- Akkor, ha nem gond, mi egy kicsit aludnánk, úgy reggelig.

- Dehogy gond! Parancsoljanak, itt a boríték, használják egészséggel!

Eltávoztak. Miklós hanyatt fordult, a negyedik horkantása után, rákapaszkodott Júliájával ismét ajtókulcsnyikorgást hallottak.

- Ez lehetetlen drágám! Az előbb, mikor ezek kimentek, direkt úgy zártam be, hogy elfordítva hagytam benne a kulcsot, hogy kívülről ne lehessen betenni.

- Most mit mondjak?

A csendesen horkoló a jobb oldali ágyban fütyült az egészre, átaludta. Egy évakosztümös szőke hölgy lebegett a szobába. Leült Miklós mellé az ágyra, a fenekével egy kicsit megbökte, mintegy sugallva neki, hogy "húzódj már arrébb, öregem".

Ekkor a még félig kába Júlia felcsücsült, és teljes erőből odalódított egy nagy pofont szőkének, aki meglepetten huppant fenékre az ágy melletti szőnyegre.

- Ha meg nem sértem hölgyem, mit keres itt az éjszaka kellős közepén?

- Ez nem a 27607-es szoba?

- Nem, ez a 27706-os szoba.

- A mindenit! Emeletet tévesztettem. Elnézésüket kérem, én lennék a desszert.

- Ezt hogy tetszik érteni, kezét csókolom?

- Ne csókolgassa a kezemet, ha nem fizetett! Megrendeltek, mennem kell.

- Olyan éhes vagyok, úgy magába harapnék!

Ekkor Júlia ismét álomszuszékot játszva felcsücsült és olyan igazi jó színész módjára, kábát mímelve, akkora pofont kevert le Miklósnak, hogy majdnem rádőlt a szöszibabára. Közben a csendesen horkoló nyugodtan aludta álmát.

- Mennyi az idő emberek? - kérdezte a szőke.

- Fél három múlt négy perccel.

- Ó, a keservét, negyed háromkor ott kellet volna lennem, és fél négyre a másik rendelésem vár. Most összekapom magam és elhúzok.

- Magát így rendelgetik?

- Igen, tudja, én vagyok a desszert. Van, ahol csak úgy ott kell lennem, máshol tevőleges részvételem is elvárják.

- Nem egészen értem mire gondol. – jegyezte meg a közben hirtelen teljesen éberré lett Júlia.

- Hát nem mindenki szereti kettesben, tudja...

- Mit?

- Mit, mit, a szexet!

- És amikor magának aktívnak kell lennie, akkor az mit jelent?

- Az éppen azt jelenti, hogy most egy ronda büdös disznóhoz kellene mennem, egy ronda kövér feleséggel, és úgy kell tennem, mintha ő lenne életem férfiideálja.

- Na, menjen kislány, de nagyon gyorsan!

A kislány elment, Miklós pedig bezárta az ajtót még egyszer. A papucsát odarakta, olyan biztosítékul, hogy most már tényleg ne zavarja senki az álmukat.

Reggel, a magát tisztességesen kialudt, csendesen horkoló felkelt, és csörömpölve elkezdte szedegetni a motyóját. Miklós bágyadtan kimászott az ágyból, hóna alatt megfogta, mint Frédi a macskát, és kirakta a folyosó szőnyegére. Visszafeküdt és úgy döntött, hogy még aludni fog egyet!

- Drágám! - szólt az ébredező Júliájához, akinek kevés alvás is elegendő volt - nagyon kérlek, aludjunk még egy kicsit!

Egymásba gabalyodtak végre csak ketten, és délig aludtak.

Miklós ébredéskor, nyújtózásával, jobb kézzel majdnem lelökte Júliát az ágyról, aki ettől megint fenékre ült. Lekevert egy pofont és visszafeküdt.

- Aludj drágám nyugodtan, hiszen még csak dél van.

Óvatosan kinyújtózott és felült. Mit nem látott! Csendesen horkoló ott ült az ágy lábánál a folyosó szőnyegéből kiszakított darabon, és bamba szemekkel nézte őket. Meg akart szólalni. Miklós a szája elé emelte mutatóujját, és ennyit mondott: "pszt"!

Csendesen horkoló ült, majd halkan megkérdezte.

- Muszáj nekem itt bent üldögélni?

- Tőlem el is mehet.

- Ha lenne olyan kedves kinyitni az ablakot!

- Parancsoljon!

És Csendesen horkoló, aki már teljesen éber volt, az alatta himbálódzó, tépett repülő szőnyegén elhagyta a szobát. Végre ottmaradtak megint a csendes, békés és nyugodt bérelt szobájukban, a kétszázhetvenhetedik emeleten.