Csendek
Tavaszt borzong a víz,
borostyános fák alatt
apró arany tavak,
körös körül sír,
majd vállamra borul
langy öleléssel
a nap.
Bizonyos helyekről másképp
látszik minden.
Távolabb vonat siet
dolga után,
földre zuhant felhőkön
simít a szél,
ágak fodra ring
lustán kinyújtott lábam
előtt,
gyűrűző álmos képelegy,
megállapodtam.
Sokadszor,
itt és most, magammal.
Jó ez a csend.
Eljövendő évek
lépnek zörrentve tavalyi
avart a tölgyek között,
világkabátomban saját vérköröm
hűvöse jár,
megállnak odabenn a bolygók,
valami zajtalan,
félálmos béke jő.
Odakint
rezgés, lángok,
levélsusogás, víz.
Felkavarodik
olykor,
majd elül olajágas csendben
a jövő.
Azt mondják,
tágul a világegyetem,
s ha így,
tőlem ez az ágfirkás felhőszín tó
egyszer csak ellép.
El a fák is, a vonat,
és hozzájuk képest én majd szűkülök,
míg pont leszek ebben a képben,
s velem talán a pad.
Azután még egy pillanat,
amikor éppen eltűnök ,
s hozzám képest már mindegy,
hol futnak a sínek,
merre bólogat a tölgyes,
hol lesz pont a pad.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges