A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni,-
ráncos, erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, mi körbefon,
átölel, nem ereszt, betakar,-
és a lényeget végül a csöndből kiássa,-
de nem akar mást semmit,
csak gyengéden szeretni,
és néha önmagának megfelelni.
A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt
szelíd-szép, gondolat,
a költő végül nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,-
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.