ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Halló, halló! Szeretnék segítséget kérni.
- Halljam, hisz' ez itt egy segélykérő vonal!
- Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám!!!
- Megint egy alak, aki valami kétszáz éves nótát énekel, amire még a nagyapám nagyapja csapkodta a csizmáját... Pillanat, a kolléga jelzi, hogy túlságosan visszamentem az időben, csak az ükpapa. Valami Ó, meg A van a bandában. Na mondja, mit akar az anyja!
- Jeleztem volt, hogy nem tetszik a frizurám...
- Semmi gond, rengeteg gyorsan és tökéletesen dolgozó parókakészítőt ismerek. Megpukkad a drága mamája, ha önkényesen átrendezteti a haját, majd egy séta után belép az eredetivel a fején, mert a haj a fején nő.
- Ki beszél itt hajról? A frizurámról van szó, óriási bajban vagyok, öregem! Egy Észak-Amerikai rezervátumba jöttünk a társaimmal, hogy az itt ragadt, betolakodó indiánokat - felelevenítve Buffalo Bill hagyományait -, a bivalyok után küldjük. Erre mit ad az ég, golyózáporral és zivatarral fogadnak. Azt hittük, csak nyilaik, meg tomahawkjaik vannak, de nem! Mi távcsöves puskákkal érkeztünk, ők meg átvették a szerepet!
- Megtenné, hogy elmondja, mi köze ennek az egésznek a hajához és az anyukájához?
- Nem tudom, talán felsajdult bennem az anyavágy... Szegény, drága jó anyukám nincs itt, de felejtse már el a hajamat! Nem azzal van baj, hanem a frizurámmal! Egy úgynevezett kínzóoszlophoz kötöztek, a többiek hollétéről semmit sem tudok. Most én is úgy nézek ki éppen, mint egy oszlop... Tudja, nagyon fontos, hogy a nyakvastagság azonos legyen a fej kerületével és gömbölyödjön, de ezek a fiúk, akiknek már több mint kétszáz éve megmondták, hogy nem kéne sem itt, sem sehol lenniük, most nekem esnek...
- Uram, akkor maga egy oszlop!?
- Az oszlopnál gyökereimet kerestem, hogy gyökér lehessek...
- Értem, tehát már nem oszlop, hanem ágak nélküli fa...
- Marháskodik velem. Már beszéltem a frizurámról!
- Igen. Nem akarja megérteni, hogy a haját akármikor visszanövesztem. Elszámolok, mondjuk négymilliárdszor négymilliárdig, és ha hiszi, ha nem, megint lesz haja, ilyen könnyen megy a dolog.
- Ember! Meddig sirassam még magam? Itt állok gyökértelenül, vagy gyökérként azoknak kiszolgáltatva, akiket gyökerestől akartam kitépni. A frizurámat akarják!
- Megmondaná miféle hajzata van?
- Már megint a haj! Haj, de nem ért maga engem! Haj ellenes vagyok, és ezek a - fáj kimondani, hogy létezők - meg fognak skalpolni!
- Összezavart, a hajáról beszélt... Jóember, honnan gyökerezett oda?
- Fogja vissza magát, beszéljen egyszerűbben, maga sem szeretne szóvirágokat fejtegetni ilyen rázós helyzetben!
- Megdumált.
- Mint mondtam, jöttünk nagytakarítani, erre kiderült, hogy ez a fajtalan hely az Egyesült Államok része, ahol az Egyesült Államok törvénye uralkodik. Amerikáról pedig tudjuk, hogy ahány hely, annyi törvény. Felolvasták a jogaimat, rögtön utána az ítéletet, majd megkérdezték, akarok-e telefonálni, mert jogom van egy telefonhívás lebonyolítására, illetve... Na a védőügyvéd az kimaradt... Itt ugyanis - ahogy ezek az országrondítók nevezik - az ősi törvények élnek tovább. Hiába próbáltam magyarázni nekik, hogy ők tulajdonképpen nincsenek is, kőkemény arcvonásokkal, copfos frizurával villámgyorsan kötöztek ide.
- Ember, akkor magának nincsen haja?
- Ha még egy szót szól a hajról, komolyan mondom lemondok az utolsó telefonhívás jogáról! Az én frizurám a lecsiszolt, simított, egyengetett, tar fejem bőre. Mindennap gyomirtóval locsolgatom, abban reménykedem, hátha nem nő ki újra az a... hogy is nevezte maga, tudja na! Mert időrabló tevékenység frizurám tisztességes karbantartása. Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti!
- Nem tudom mit beszél, várjon, megkérdezem a kollégát, ő húsz évvel idősebb. Igen, azt mondja, a zenetanárnőjük mondott ilyeneket, akit akkor, gyerekként, szerettek volna likvidálni.
- Rokonlelkű gyerekek voltak! Adja a kollégáját!
- Halló!
- Ti-ti-ti, tá-tá, ti-ti-ti!
- Mari néni kérem, én nem vagyok hajlandó így énekelni! Ne haragudjon, olyan csúnyákat gondoltunk magáról negyven éve. Már nyugodtan mondhatja ezeket az ízéket, de kérem szépen, mentsen fel!
- Nem vagyok Mari néni, hanem a frizurás! Kérem mentsenek ki! Eszembe jutott, hogy nincs értelme morzézni, mert itt, a körülöttem állók úgysem értik amit mondok.
- Micsodázni?
- Semmi! Jeleket küldtem.
- Hapsikám, én Magyarországról emigráltam ebbe a rezervátumba! - Uffolt egy indián.
- Atyavilág! A végén ez fog megskalpolni? Hallotta, nem? Az a baj, hogy semmilyen idegen nyelvet nem beszélek, angolul sem. Tolmácsot hoztunk magunkkal, aki nem tudom merre jár, mert nem jött be a rezervátumba. Mit csináljak?
- Majd nagyon hangosan ordítson, lélegezzen, mint a kismamák, közben körbetelefonálunk, keresünk egy tökéletes plasztikai sebészt, és mindent helyreállítunk.
- Mindent? Akkor ezeket, az amerikai föld mocskos bitorlóit végre elviszik az őket megillető helyre?
- Az Egyesült Államokat sajnos nem tudjuk visszaadni az indiánoknak. Fizikai képtelenség, egyszerűen túl sokan vannak az egyik oldalon, a másikon túl kevesen, és talán az igény is megszűnt... Egészen tevékenyen szüntették meg.
- Maga marha, nem erre gondoltam! Épp fordítva!
- Teljesen összezavart. Vajon mire gondolhatott? Hallom, hogy valami történik. Igen, a nagy ordítás! Arra kérem, szuszogjon még legalább egypárat. Ja, kiesett kezéből a telefon? Te Jóska, most mit csináljunk?
- Még nem tudom, gondolkodom...
- Halló, halló! Itt Fejebúbos.
- Ilyen könnyen ment a dolog?
- Nem kérem, én a magyar indián vagyok.
- Túlélte a pacák?
- Már régen nem csinálunk olyan igazi, békebeli skalpolásokat, csak jelképeset. Az elsősegélynyújtás is megkezdődött. Egyetlen kérésem van, tényleg keressenek neki plasztikai sebészt és fizessen baromi nagy számlát a baromsága miatt, mert - ugyan megpróbáltuk kitépni, talán sikerrel vagy siker nélkül -, de gyökér. Ez a nagy jóindulattal maroknyinak sem nevezhető csoportocska még mindig szálka az ilyenek szemében.
- Megdumált, jóember, uff! További jó indiánkodást, uff! Beszéltem, uff!