ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mint rendesen naponta megteszem, szafari kalappal fejemen járom Afrikát. Máshol soha nem használnék sétapálcát, de oda feltétlenül illik. Kinéztem magamnak egy XIX. századi malaclopót is és fehér kesztyűt húzok a kezemre. Azt mondják, árt a túlzott napsütés és meleg is van arrafelé. Egészen pontosan errefelé. Nos, ez a folyó, a folyók csodája, elképesztően széles, élővilága a locsi-pancsizás közben egymást uzsonnázza.
A folyó, ahol egyáltalán behatárolható, hogy mettől meddig tart a part, alázuhan. A Viktóriát mindenki ismeri, ugyan nem királynőről van szó, csak arról a nagy-nagy, tengerméretű aládübörgő tóról. Félek, be ne porozódjon a lakkcipőm. Annyi pataktól folyamszélességű bevándorlója van, hogy az ember egészen elkeveredik... Merre van az arra, erre van a folyó vagy amarra? Egyáltalán mit keresnek az iszapos mocsár kedves, tátott szájú, nagy-nagy fogú gyíkjai? Úgy lihegnek, mint nyárközépben egy napsütötte kutya... Igaz, ezek meg sem mozdulnak.
Kikerülöm őket, sétapálcámmal felsétálok addig a bizonyos Viktóriáig és a torkolat környékén megállok.
Győzelem! Legyőzte a víz a fennmaradást, de a gravitációt nem. Nézem, mindenfelé egymásba ölelkező, egymásra másolt, szivárványok. Kaleidoszkóppal is alig lehet összemontírozni, szétválasztani pedig teljesen lehetetlen. Olyan, mintha szemcsés eső hűvös cseppjei esnének és az a mérhetetlen dübörgés...
Látom azt a nagy vízesést, még mindig azon töprengem vajon ki volt az, aki kívülről meg tudta mérni a szélességét, mert meggyőződésem, hogy az igencsak változó. Rapszodikusan idomul az időjárás szeszélyeihez meg a vízbőséghez. Fenséges látvány, ahogy zuhog alá. Imit-amott egy-egy jól megtermett krokodil is, majd elcsodálkozva, hogy túlélte - amelyik túlélte szélsebesen elfelejti -, úszik tovább, de már sohasem jut vissza. Gondolnám...
Szafari kalapomat cilinderre cserélem, a szemüveget óvatosan megtörlöm és visszateszem. Valami baj lehet a füleimmel, a dübörgés megszűnt, sőt minden bemerevedett. A folyó alsó szakasza megállott, ugyanúgy, mint a vízesés a zuhanással.
A zuhanó víz, azt hiszem pihen, rengeteg munkát igényel az ilyen folytonos folyás, s mennyi energia szabadulhatott fel! Legjobb tudomásom szerint az embernek is kell néha-néha aludni. Talán mindjárt horkolásba kezd az egész, de nem! Az alsó szakasz belefolyik a tengerbe, a meder kiszárad és a vízesés elkezd felfelé zubogni, majd lassan az összes mellékfolyó és folyócska visszafolyik a forrásába. A Zambézi összes vízesése is "anyu-anyu" kiáltásokkal, bömbölve, zokogva visszafolyik a forráson át a Föld gyomrába.
Lassan az egész meder feltelik, először félig, majd háromnegyedig, végül teljesen és pontosan száz méterenként futballpályák jelennek meg rajta. Oldalt hófogók, a homok és más egyéb nem kívánatos érkezők távol tartására. De ki, vagy mi fogja azt a sok szép zöld gyepet locsolni? És miből? Visszateszem szafari sisakomat. Mérgelődöm, mert poros lett a lakkcipőm, nincs lopni való malac semerre, a sétapálcám is szutykos lett.
Hazaballagok, Európa nekem legkedvesebb szegletébe és elkezdek azon morfondírozni, hová lett az a töménytelen sok víz?