ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az áll, amin vagyok, olyan, mint oázis közepén a napfelkelte, csúcsos és én virágoztam ki belőle. Bár engem is megpróbáltak a lúzerek sorába dönteni, de a szavanna közepén is álldogál egy-egy borzas fa, ami beissza a nap forró sugarait. Ha húsz évig egy csepp eső sem esik, akkor is vígan él.
Rám zuhogott a langyos, elvtelen eltelenítő, de csak annyit ért el, mint a bögréből kicsorgó aludttej, ami képtelen felvenni csuprába formáját és belekötni. Mielőtt egy íztelen ebéd desszertje lenne, zenére fakad és eregeti magából a kisebb, nagyobb hangjegyeket, majd felmásznak a violinkulcságak törzsén.
Bepacsmagoltak és hullott a férgese, tarvágás volt ez a javából. Megérdemelték! Hogy miért? Mert nem olyan kitartóak mint én. Örök állcsúcson ragyogó szakállszálként, maradok az állon, amin vagyok és egész nevemben ott pezseg a szakértelem nevű hegy.
Nyár közepén, tarlók gereblyéi sem olyan hatékony segítőtársak, mint ez a mai hercehurcás pengehuzigálás, de én ügyes vagyok, elhajoltam, a habok közé ringatóztam! Ki nem állhattam azokat a bólogatókat, akik elsőre beadták derekukat, és most ott hevernek a ragacsos fehér latyakban. Micsoda szakálltalan élet! Most újabb pár ezer évre feltöltődtem, átveszem a nekem járó szakhely uralmát.
Csurgott a víz, az utolsó simításokat végezte a bőrrendező.
"Most olyan szakálltalan, érdes az arcom, mint szokott. Ejnye no, kiáll itt valami és belekiált a tükrömbe! Hogy nézek ki!? Lássunk, egy utójavításhoz. Jé, ezen átcsúszik a penge! Semmi gond, erre kiválóan megteszi a feleségem szemöldökcsipesze."
Mint egy odagyökerezett fát tépte ki a belül összecsavarodott, sodronyhoz hasonló utolsó szálat. Kisebb kráter keletkezett.
"Jaj!!! Épp azon morfondíroztam, hogyan oldjam meg a két szint közötti gyalogátkelést. Tetőtől, tetőig sodronyhidat építtetek! Ezt a renitens, túltekeredett arcszőrt pedig, ami a sebokozás vétségét bizonyíthatóan elkövette, elégetem.