ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- legendaféle -

"Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és
megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak,
valami tisztességes mesterséget folytassanak."

Egyszer – épp csak fölkelt a Nap  -, jókor hajnali órán, a kolostorkerttől nem messze, egy ébredő rigófüttytől dalos gyümölcsösben Ferenc bevégezte imáját, és visszatért kerti magányából a kolostor refektóriumába.
Akkor történt, hogy frate Masseo töprengve azt kérdezte tőle:
”Miért neked? Miért…? Miért te?”
Ferenc így viszonozta a kérdést:
”Mit kérdezel frate Masseo, testvérem?”
”Az egész világ utánad megy…” - hangzott a válasz – „Mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, művelt, tanult sem vagy, nem vagy bölcs ember, sem előkelő nem vagy. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?"

És mi is azt kérdjük, igazán és őszintén azt kérdjük: ki volt hát ez az ember?
Ki volt Ferenc, hogy Ő miatta, Ő általa, Ő vele szólt Krisztus bárányaihoz?
Miért lett Ő szent?
Ferenc származása semmit meg nem indokol, hisz olyan családból való volt, ahol az érdeklődés homlokterében az anyagi jólét és gyarapodás állt, és korántsem a szellemi – lelki úton járás.
Atyja - Pietro Bernardone - egyszerű posztókereskedő volt, igaz, Assisi az idő tájt leggazdagabb embere. Ser Pietro Franciaország iránt olthatatlan szeretetet táplált, amelyben nagy része volt provance - i származású feleségének, Ferenc édesanyjának, Pica asszonynak, meg a franciák anyagiasabb, földközelibb gondolkodásának egyaránt.
Történetünk idején ugyanis a francia kézműipar és kereskedelem jóval fejlettebb volt, mint a szétzilált, egykori itáliai birodalom ide-oda tétován csatlakozó városállamainak gazdasága. Hisz még Nápoly és Firenze, Genova és Velence valahogy elboldogult, de a többi Város? Még a nápolyi, perugiai, firenzei bankárok is inkább francia kereskedőházakkal kötötték jövedelmező üzleteiket: no meg a kis Assisi szintúgy.

Pietro és Pica asszony gyermekét Jánosnak keresztelték, de dajkálása, ringatása közben anyja „francescónak”, „francesco mio” -nak, azaz kis franciának becézte.
Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, a septem artes liberalesben jártassá váljon: kereskedőt akart nevelni fiából, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta.
Assisiben töltötte futkosó – játszadozó gyermekkorát Ferenc.

Tehát Assisi.

Ha Perugia felől közelít az utazó, alföldes tájakon, olaj- és narancsligetek közt viszi útja egészen Bastia Umbráig, ott aztán a szép Adria felé, keletnek kell utazni, hogy dombok, völgyek, lankák kísérjék az utat Assisi városáig. A város szőlői, narancsligetei, olajfái egyetlen hegyre, a négyszáz méter magas monte Subasiora kúsznak föl, amúgy síkvidéken járunk.
Assisin túl azonban már hegyek, sziklaszirtek között járna az utazó, ha meg nem állna Assisiben.
Ha valaki ily módon utazik oda, akkor San Niccoló kedves városkáján kell utolsó állomásként megállnia: ott fogyaszthat még némi umbriai veresbort, elbeszélgethet a helybéliekkel – a vendéglőssel például -, és megkérdezheti őket Ferencről: sok és szép legendát fog hallani. Legendákkal telve utazhat tovább néhány mérföldet, és a via Porticán lovagolva, kocsikálva vagy gyalogszerrel haladva aztán bejuthat a dombok lágy öleiben alvó Assisi városkába.

Minthogy a Várost még az antik Róma napjaiban alapították – akkor Asisiumnak nevezték -, és katonai táborként alapították, eredetileg két egymásra merőleges fő utcája volt, melyek a falon belüli területnek nagyjából a közepén futottak bele az egykori Forumba, mely persze nevet változtatott, és Ferenc gyermekkora idején a piazza Molinaio nevet viselte.
Ezen a téren állt a nagytemplom, mellette pedig a Porciuncola-kápolna, a kedves kis épület, a gyermek és a huszonhét esztendős Ferenc szíve-kedvence.

1209. február 24-én - kicsit zimankós keddi napon -, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciuncola-kápolnában vett részt a misén. Hallgatta az evangéliumi részt, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat, mondván: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem. Ferenc úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: - "Ez az, amire vágyom, amit keresek!"
És azonnal, még azon a napon szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: saruját elvetette, mezítláb ment ki a kápolnából a zimankós térre; díszes övét kötélre cserélte a derekán. Színes ünnepi ruháját elajándékozta egy téri koldusnak, szürkésbarna csuhát öltött.
Ilyetén váratlan és hihetetlen megtérése után nem akadt assisibéli – nemzőatyját is beleértve – aki  bolondnak ne nézte volna a fiút.
Az ám, folyhattak volna rendben is a dolgok, de eljött az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést.
Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a szülői házból. Atyja kerestette, és mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához, ahová Ferenc bekvártélyozta magát. A fiú megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült a hegyekbe, egy hegybéli barlangba.
Atyja pedig semmit sem értett.
Szerető és mindent megértő édesanyját, Pica asszonyt viszont akkor fogta el a rémület, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan „őrültben'' - akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak - felismerte tulajdon fiát. Az anya zokogva visszavonult, míg az apa haraggal futott fia után, megragadta, és bevonszolta egy közeli házba, megpofozta, és annak utána bezárta házuk pincéjébe.
Röviddel ezután ser Pietro egy másik városba ment üzletei nyomában eljárni, és mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították, és futni hagyták a fiút.

Így indult Ferenc vándorútja.

Sokfelé járt, sokfelé nem várta őt senki, de volt úgy is, hogy ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok; örvendeztek a férfiak és az asszonyok és velük együtt a gyermekek. Mindenki tapsolt örömében, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe. Sokan úgy vélték, hogy Krisztus hason- képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki''.

Sokfelé járt aztán, és az Úr 1224. esztendejének szeptember havában Ferenc a liguriabéli La Spezia városka felé utazott, hogy ott halászbárkát béreljen, és útra keljen Szardínia szigetére, majd tovább Afrika felé.
Útja során Vezzanóban pihent meg egy vendégfogadóban, és tizenhetedikén jókor hajnalban nekivágott a Vezzano melletti Alverna – hegy megmászásának, mert ott egy kis kápolnában – mint Ferenc hallotta a helybéliektől - a keresztre feszített Üdvözítőt ábrázoló gyönyörű festménynél akart imádkozni a hajnali Nap fényében.
Midőn fölért a kápolnához, letérdepelt és imádságába fogott: különös tekintettel vette imájába Nap-fivérét és Hold-nővérét meg a Teremtettek számlálhatatlan fajait.
Magának nem is kért semmit imájában.

Énekes madárkák szálltak Ferenc vállára, megpihentek rajta, és bájos kis dalokat csiviteltek fülébe. És néki minden madárkához volt egy kedves szava, rövidke prédikációja.
Kései cserebogarak, katicák másztak a fűben, és Ferenc hozzájuk is szólt néhány Istentől való szót.
A rovarok nagyon figyeltek az Úr igéire.
Pillangók röppentek feje körül, földi giliszták, az Úr csúszómászó lényei kapaszkodtak Ferenc kezére, térdeplő lábaira, és Ő egyet sem sodort le.
Így folytatta imáját úgy fertály órán át, amikor mindkét tenyerében éles fájdalmat érzett.
Szétvette két imádkozó kezét, és azt látta, hogy tenyeréből, épp onnan, ahová a római gyilkosok az Úr Jézus kezébe verték a szögeket, lágyan és melegen csordogál a vér.
A vér, a vér, a vér…

Órák, hosszú órák teltek és múltak, és ezekben az órákban Ferenc  nem  látott  és nem hallott semmit, a külvilág ingerei  nem hatoltak el hozzá, fűszálak nem susogtak, fenyők nem zúgtak Alverna fenyvesében, madarak nem daloltak, tücskök nem hegedültek.
Este  kilenc  körül  lassan  elállt  a vérzés, és a férfi magához tért, fölemelkedett elrévüléséből, és azt gondolta: „Ezután senki sem okozhat nekem kellemetlenséget, mert én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen”
Visszatért a vendégfogadóba: nyugovóra is tért, és soha, soha – két év múlva (1226. október 11-én) bekövetkezett haláláig soha-, senkinek nem mondta, hogy a Krisztus sebeit viseli. Csak mikor holttestét fürösztötték vették észre e stigmákat testvérei…

Mindez azért történt, hogy az emberek szeme előtt megelevenedjék az Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat, hallottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében nagyon is hús-vér, emberi alakot öltött, és a népek áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt.

És akkor jelent meg egy ember, az az ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.
Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, és ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította.

- folytatódik, véget ér -