ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mint gazdaember nálunk a cöveknek,
hajók feszülnek neki a köveknek,
s ha beleeveznek a nagyvilágba,
a víz meghasad, akár a barázda,
az izzó kékben elveszik a lárma,
a Nap fáradtan lóg a ragyogásba,
s mikor a kéket hunyt szemmel is látod,
a rekkenő csönd megkezdi a táncot.

*

Elmesszültem kis időre,
kék víz volt a dallam őre,
nagy méltóság volt a tenger,
locsolódó türelemmel,
egy Hold egy Nap járt az égen,
üdült minden csillag éppen,
s nekem az a nyalka mennybolt,
felhő nélkül idegen volt,
tollam segített az áldott,
csak a magyar szó hiányzott,
az a titok az a dallam,
ami átölel, ha baj van,
s jó kedvemben, forró nyárban,
örvendeztem, s hazavágytam.

*

A fák mélyzöldek, mélykéklő a tenger,
a levegő tele van szerelemmel,
az ember elvan egy csecsemő szintjén,
az idő úgy megy, mintha ölbe vinném,
csak néhány dolog van itt a világból
a másodpercet ráforgatom párszor,
csak bámulok a sós víz marta kőre,
a semminek most mintha lába nőne,
és vén újságom ölembe terelve,
belapozok a hozott magyar nyelvbe.

*

Az Isten se törődött semmi mással,
csak húzta kékre egy ecsetvonással,
az egész olyan csöppnyi-óriási,
pont egy gyereknyi és pont egy anyányi,
a fuvallat is megbékél a keggyel,
és egybe bajlódik a kék meleggel,
az ég nagy alja kilóg a világból,
és összebong a közellel a távol.

*

A fény kilép a magasból és mélyből,
az összes felhő elköszön az égtől,
az ember szinte nem is tudja hol van,
csak megcsobban egy kisgyerek-mosolyban,
a csönd csupán egy megszakadt gitárdal,
kék húrjain egy nagyszárnyú sirállyal.

*

A széle-hosszát nem érdemes mérni,
kék gömb-marok, vagy épp gyerektenyérnyi,
de fut millió jelöletlen ösvény
az óriásvíz kékjén, partja zöldjén,
nagy béke búsong fölötte-alatta,
s a rekkenő csönd szinte megszakasztja,
a nagy egész is ellapul a présben,
az ég, s a víz kék satuja közében.