ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aki nem tud futballozni, ássa el az árnyékát is. Toporgó akárhányszor átúszta a folyót és kedvtelésből bármikor lefutott tíz-tizenöt-huszonöt kilométert, kerékpározott reggeltől estig, kajakozott, néha súlyt emelt, de kerülte a labdát.
Egyszer, valaki enyves ecsettel kente orra alá rossz labdakezelését, innentől kezdve nem lábbal, de a kézzel irányított felfújt bőröket is tiltólistára tette. Amikor valahol kitört a meccs, végigheveredett a fűben, vagy elmélyült beszélgetésbe kezdett valakivel, nehogy észrevegyék rajta. Az a helyzet, hogy ezek a gömbölyű, felfújt pattogók állandóan előkerültek és nagyon kevesen voltak, akik
kortársai - sőt a sokkal idősebbek - közül is ne a láblabdát választották volna a virtus kifejezésének netovábbjaként.
Úgy tizennyolc éves kora környékén kezdett csendesedni a helyzet, amikor talán először nem jutott a magyar válogatott a VB közelébe, de a helyi mérkőzések pontos kronológiáját még így is minden, vagy majdnem minden haver fújta.
"Jössz a meccsre?"
Már annyiszor bújt ki, hogy néhányszor mennie kellett. Az első élmény kiábrándító hatással sújtotta fültövön, mert egyáltalán ugyan nem volt futballrajongó, de a jó játék ellensége sem, ezért a televíziós mérkőzéseket szórványosan, a túlzás látszatát is elkerülve, de követte. Jó néhány meccset elejétől végignézett és értette az adrenalin gyülemlés okát is.
Azon a bizonyos első nagy találkozáson, még az alsó sorokból, majdnem a pályaszélről, a kerítés mögül nézte az így teljesen követhetetlen mérkőzést. Egészen más a magasból, jól áttekinthetően lefilmezettet nézni. Közben meg is sajnálta szegény futballistákat, el sem tudta képzelni, hogyan tudják követni egymást és akkora zaj volt, ami a televíziós készülékeken nem jön át.
Elsősorban a riporter/kommentátor mikrofonját úgy állították be, hogy az ő hangja hallatsszon, ezért leginkább háttérzaj benyomását keltette a szurkolás. Sokszor azon gondolkodott, vajon nem bejátszott szövegek a gyermeteg, mafla, időnként ellenfelet szurkáló rigmusok. A legalább húszezres, tömeg élményfürdőben megvilágosodott, tényleg úgy kiabálnak, ahogy.
Be-beintett, eljátszotta a profi szurkolót, akkor még nem tudta, hogy mennyire amatőr módon, mert minden kezdet nehéz, de a folytatásé még göröngyösebb út. Olyan, mint egy tekintélyes törzsű fa, amelynek ágain egy-egy hatalmas levél. Ne pálmára, európai lombhullatóra gondoljanak. Mindjárt megpróbálom elmagyarázni az összefüggést.
A "gályába" kapott meghívót, helyesebben a barátai odacibálták, abba az úgynevezett baráti körbe, ahol egy szűk negyvenes, teletetovált, nyak-fej egyenlőségben élő, tömör "szekrény", vasrudakat meggörbítő hangon, csodálatra méltó kötelességtudással ordította már a mérkőzés kezdetének pillanatában, nyakértágulattal, szétrepedezett hangon a következő szövegecskét:
“Az óceán vízéből, láj-lájdi-ládádá, egy nagy hangú hal bömböl, láj-ládi-ládádá. Sikítja a világba, láj-ládi-ládádá, megyünk az "A" osztályba, láj-ládi-ládádá”.
Azokban a pillanatokban azon gondolkodott éppen, hogy tényleg mehetne ez az úriember első osztályba, vagy gégekezelésre, amikor meglepetésére, mind a három mellette álló - tényleg futball rajongó - barát, vérszegényebb hangon ugyan, de megpróbáltak legalább egy parki pad támláját megvakargató hangon buzdítani. A vasrudak görbítgetésére képtelenek voltak.
Ekkor szűnt meg a fatörzs ágainak többlevelűsége. Ráhajolt barátunkra, beárnyékolta és mint aki vasreszeléket nyelt, olyan szelídséggel súgta - még mindig dagadó nyaki erekkel - fülébe:
- Na kisapám, vagy szurkolsz, vagy koptatót varrok rád, mert szabó ám a mesterségem! Be is járok dolgozni napi fél órára, de a mesének vége! Jót álmodsz valahol máshol, vagy élteted a csapatot!
Itt már rég elment volna - ahogy túlzsúfoltságában villamoson csúcsforgalmi időben -, sétapálcával. De nem minden part szakad, ez a kevésbé futballista fiatal, amolyan suttogó - magát nem szerette volna égetni - gégekenegetésbe kezdett. Majd az említett, minden felől szorító verítékesek, már az egész fa koronáját egy nagy, szürkésbarna levéllé alakították és ez némi aggodalommal töltötte el. Tehát nekikezdett és harsogta.
- Jön a gól a csukádról édes jó csatár, rúgd a sípot bokából, az ellenség tatár!
Végigállta és még két, három mérkőzést, de mindegyik a legkoronázóbb pillanatát a lefújás jelentette. Amikor a már majdnem teljesen részeg, "baráti társaságnak" nevezett "gálya" mélyen meghúzta az evezőket és kifelé menet dulakodásnak álcázva büntetett. Ha nyert a csapat, akkor a szerintük ellenfélnek szurkolókat, mert ugye nincs senkire ráírva kinek merre, hogyan drukkolt, ha vesztett, akkor mindenkit.
A stadionoknak több bejáratuk van, ezért a következő két-három alkalommal a gályarabságot sikerült elkerülni és ezzel be is fejeződött a focidrukker pályafutása. Még húzott néhányat az evezőn, na nem a gályán, hanem a folyó kellős közepén, birkózott egy-egy jót a sziget üde friss füvén, körbefutott egynéhány erdőt és mesélni kezdett. A gond az, hogy viszonylag hosszan tartó meséje alatt, az a bizonyos válogatott, amire az elején célzott, egyetlen egy alkalommal sem került többé a világbajnokság közelének legtávolabbi logikai bukfencéhez sem.