Autonóm
Reggel van és úgy ragad a szem,
Miközben a test kényszerítve pihen,
Az elme másként álmodik.
Lehet ez a valós,
Ahogyan agysejtjeim között,
Mint lomha hajós,
Megindul a gondolat.
S újra gondollak,
Mintha lennél,
Nem csak talány,
Képzeletbeli tavon
Fodrozódó kőmagány.
Kő kőre gurul,
Épül valami érzésféle,
Aztán romboló félelem jön
Óriás lábakon,
És láthatom, amint széthullik
A józan tudat.
Hiszen utánad kutat a kéz,
Tekintet,
Hűlt helyedre tekintek,
Testem nézem,
Amint mozdul, elnyúl,
Csak tengődik.
Hazudik az agy,
S lehet vagy is,
Vagyis leszel még csók, ölelés.
De meddig épülhet épület,
Ami észérveket rombol?
Már nincs más,
Csupán képszelet a világ,
Számon rebeg a lét imát…
Nem óda és nem örök,
Egyszer hozzád is felnövök,
Addig emelj magadhoz,
Mint törékeny, múló képet.
Lábujjhegyre állok,
Hogy szemedbe nézzek.
- Tóth Zita Emese alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges